2014 januárjában hivatalosan is utolsó alkalommal volt látogatható hazánk legundergroundabb fesztiválja, a Fekete Zaj. A 3 napos fesztivál 2009-ben indult a Negative Art szervezésében, és ettől fogva minden évben egyszer megrendezésre került, általában nyári időpontban. Tipikusan nem az igazán felkapott, mainstream zenekarok találkozója volt ez, hanem inkább azok a formációk képviseltetik itt magukat, amelyek nem tartoznak az “egyszeri rocker” kifejezett érdeklődési körébe: goth, dark-electro, industrial, post-punk, post-metal, emellett stoner, pszichedelikus, doom. A szervezőknek az évek során olyan komoly neveket is sikerült a felhozatalba illeszteniük, mint az amerikai goth-deathrock-neoclassical formáció, a nevezetes Faith And The Muse, az alternatív country-t a legmagasabb szinten képviselő Woven Hand, vagy a New Model Army frontembere, Justin Sullivan. 2012-ben a dark-electro Hocico, és az izlandi post-(black) metal zenekar, a Sólstafir is fellépett itt. A fesztivál különlegessége volt, hogy fennállásának hat éve alatt négy alkalommal a Mátrában, a Sástó-campingben került megrendezésre, csodálatos természeti környezetben, amely sokat adott hozzá a zenekarok által megteremtett hangulathoz, hiszen egészen más érzés például a VHK-t a csillagos ég alatt, közel az ország tetejéhez hallgatni, mint egy budapesti koncertteremben. Sajnálatos, hogy a szervezőknek nem sikerült előteremteniük az összegeket a fesztivál további életben tartására, és ez a keserű szájíz azt hiszem a legtöbbekben ott volt, amikor az utolsó ’zaj- ra érkeztek.
A fesztivált már tavaly, 2013 nyarán sem tudták megrendezni a Mátrában, a helyszín akkor is a Dürer Kert volt, akkor azonban még tartani tudták a szokásos 3 napot. Az utolsó ’zaj sajnos már csak egy napos rendezvényként került meghirdetésre, és a neves a külföldi fellépők is elmaradtak, a felhozatalban leginkább azokat az „alap neveket” láthattuk , amelyek az eddigi feszteknek is mondhatni legjellegzetesebb összetevőit képezték: VHK, Mátyás Attila Band, Entrópia Architektúra.
Az estet számomra az Autumn Twilight, egykori, kiváló hazai dark-goth rock csapat tagjaiból alakult Clue zenekar nyitotta. (Előttük az aJna nevezetű, manapság divatos kivetítős-instrumentális post-rock csapat játszott, ők azonban nem tudtak annyira lekötni – egy-két elkapott, érdekesebb hangulat ellenére számomra a zenéjük nem volt túlságosan izgalmas.)
A Clue viszont már elég nagy közönséget vonzott, – a kisterem körülbelül meg is telt. Grunge-os, doom-os hangvételű zenéjüket leginkább az Alice in Chains-féle hangulatokkal lehetne jellemezni, de a zenekar mindezt egyáltalán nem kópia-hangvétellel képviseli, Kiss Péter énekes remekül veszi az akadályokat, és a lendületes saját számok mellett feldolgozásokat is nyomtak, Stone Temple Pilots és Cathedral volt. A tavaszra ígért új E.P.-ről is felhangzott néhány számomra ígéretesnek tűnő szerzemény. Emellett meglepetésként még az Agregator zenekar énekese is elénekelt (vagy inkább: elhörgött) egy számot. Nekem kifejezetten tetszett a Clue kiállása is, mert ehhez a stílushoz szerintem valahogy hozzátartoznak a hosszú hajak és a western-csizmák.
A nagyszínpadon eközben a magát nemes egyszerűséggel “három kamionsofőr instrumentális és virtuóz surf-rock zenekara”-ként aposztrofáló Surf Truckerz bizarr produkciója kezdődött. A “suttyó-ZZ-topnak,” öltözött zenekar nem kevés derültséget okozott, az “énekes” posztját pedig egyben a dobos látta el, miközben a háttérben valamiféle autóversenyes játék ment a kivetítőn. Rendhagyó élmény volt, de inkább a látvány mint a zene tekintetében.
Izgalmas volt viszont az őket követő Wattican Punk Ballet, mint a fesztivál egyik leglátványosabb, legprofibb fellépője. A jellegzetes maszkjakiról, színházi előadásnak is beillő performanszaikról elhíresült duó a színpadon most a 19. század Amerikáját idézte meg: indián asszony és „sápadtarcú” telepes formájában, a két tag azonban valójában örmény, és mindenféle stíluskorlátot meghaladó, igazi ösztön-zenét nyom, amelyet talán „art-punk”-ként tudnék definiálni, ha még lenne itt bármiféle értelme a definícióknak. Azt azonban hozzá kell tennem, hogy ilyesfajta zenét nem biztos, hogy hallgatnék otthon is a színpadi show hiányában: ez persze nem a minőség hiányának szól, inkább csak azt jelenti, hogy a produkció a színpadi jelenléttel annyira szervesen összeforrott, hogy az ebben az esetben már-már elválaszthatatlannak tekinthető.
Őket a nagyszínpadon Mátyás Attila, az F.O. System legendás hírű énekesének koncertje követte. Aki járt az eddigi koncertjeire, az körülbelül már sejthette, hogy mire is számíthat az idén 50 éves Matyitól. Őt általában vagy utálják, sokan pedig imádják, – többen nehezen tudják komolyan venni a néha kicsit túl direkt, „megmondós” szövegeket, és az ehhez kapcsolódó néha meglehetősen patetikus színpadi viselkedést. Ugyanakkor Matyi koncertje egészen jó volt, – sőt, – ezúttal is sikerült igazi buli-hangulatot teremtenie, az erőltetett megmondás, világmegváltás helyett inkább a laza rocksztár image érvényesült. A M.A.B. mellett természetesen felcsendült egy-két F. O. nóta is, és egy korábbi csapatának, az Agnus Dei-nek is hallhattuk egy szerzeményét. Emellett hozta a szokásos feldolgozásokat: Billy Idol-t, Depeche Mode-ot, sajnos a The Cult, csak a gitáros pólóján képviseltette magát.
A koncert közben meglestem, hogy mi zajlik a kisszínpadon, a Gutting Revue, amely állítólag a Yellow Spots szinte teljes tagságát képviseli, megújult színekben emlékezetes pillanatokat nyújtott, a tekintélyt parancsoló Ambrózy György (' alias Aberrált atya') – énekes vezetésével. A bizarr színpadi show-t a Yellow Spots-tól már anno megszokott keményen társadalomkritikus szövegek egészítették ki, a zene pedig a szokásos swinges rock and rollos alap, a látvány a ‘20-as évek dekadens kocsmáit, a ‘black cabaret’ hangulatát idézte.
A Fekete Zaj legjobban várt fellépője vitathatatlanul a VHK volt. A koncert hozta a szokásos „sámán-punk” hangulatot , a zenekar megidézte a nagy klasszikusokat, ugyanakkor s ez talán a sajátos, (és sajnálatos) körülményekből adódott, nem volt meg az a hangulat, amely két éve Mátrában, a csillagos, szabad ég alatt, a több mint két órás koncert vége felé nem éreztem, hogy még egyszer ennyit szeretném hallgatni a zenekart. De az kétségtelen, hogy az a “dionüszoszi” erő, még mindig ott bujkál a VHK-ban, és elképesztő az a színpadi teljesítmény is, amit az 1951-ben született Grandpierre Attila nyújt, talán nem túlzok, ha azt mondom, egy húszast letagadhatna, ha nem többet.
A VHK után ami felkeltette még a figyelmemet az a Dyas zenekar volt. Ez egy szokatlan kísérleti produkció, amely a rideg, indusztriális (itt-ott NIN-hatású) gépi elemek hátterét a magyar népzene dallamvilágával próbálja ötvözni, mindezt elvont, néhol kifejezetten spirituális, máshol költői szövegekkel kiegészítve. Ismert magyar népdalok különös átértelmezését, és József Attila-versfeldolgozást is hallhattunk. Véleményem szerint a koncert jobb volt annál ahányan kíváncsiak voltak rájuk, az eredetiségre való törekvés mellett érezhető volt a zenészek képzettsége, a virtuóz hegedűjáték érdekesen hatott a samplerek előterében, Kormos Ferenc szuggesztív frontember, és itt is minőségi performance-szerű színpadi jelenléttel találkozhattunk. Tény, hogy amit a Dyas zenekar művel talán, mindig a legszélsőségesebb rétegzene marad, de legalább a szcénán belül több figyelmet érdemelne.
Sokak érdeklődését felkeltette még az industrial-noise-drone-ban utazó Entrópia Architektúra. Sötét és ritualisztikus „doom-ambient”, ipari hangszínnel, hörgéssel-ordítással, fém ütősökkel, színpadi „darálással”. A koncert leginkább valamilyen bizarr és sötét ősi rituáléra emlékeztetett, amelyet kiegészített az igazán súlyos kinézetű tagok buddhista szerzetesekre hajazó megjelenése, a látványos tetoválásaik és azok a távol-keleti eredetű rituális eszközök, amelyeket a produkció során felhasználtak.
Ezzel zárult számomra az utolsó Fekete Zaj. Rossz leírni ezeket a szavakat, de az emberben ugyanakkor ott van még a titkos remény, hogy a szervezőknek lesz még lehetősége, akár más formában, más néven egy ilyen, - vagy legalább valami hasonló, - fesztivált létrehozni, mert meggyőződésem, hogy lenne rá igény. Meg kell hagyni, hogy az Utolsó ’zaj-on azért szép számmal gyűltek össze a zenerajongók (VHK-n például alig lehetett megmozdulni a nagyteremben), és ha más nem, ez legalább egy bíztató jel lehet az esetleges folytatásra nézve.
fotók: Major Brigitta
- A hozzászóláshoz be kell jelentkezni
