„Kell egy férfi, akivel a pokolba is elmehetsz.” Ezzel a frappáns mottóval kezdődik a húszéves Lula Pace Fortune és a huszonhárom éves Sailor Ripley története.
A helyszín az egyesült államokbeli Dél. A helyszín, amely a polgárháborút követően a lázadásnak, mint olyannak a szimbólumává vált. Meg-meglibbenti a forró légáramlat a tizenhárom csillagos konföderációs zászlót. Egy mai napig kiható másik vetülete Amerikának. Ez nem az űrkorszakot idéző manhattani techno világa, bár kétségtelen, hogy errefelé is találhatóak gigantikus városok. Poros utak, motelek, benzinkutak ismétlődő képe, néhol kissé darabosabb, néhol kissé őszintébb, de mindenképpen valamelyest másfajta mentalitás.
Sailor két év börtönbüntetés letöltése után szabadult, mert egy zavaros ügyben, miközben Lulát védte, megölt egy fazont. Nyugatra tartanak egy kocsival, a hosszúnak ígérkező úton, amely annyira sajátos jegye az amerikai életérzésnek és az irodalomban is időnként megjelenő motívumnak. Közben Lula anyja egy jó barátjával, aki magánnyomozó, nyomukban van. Legszívesebben megöletné Sailort, annyira menteni próbálja, és félti a lányát a szerinte igen rossz társaságnak számító fiútól. Pedig Lulát és Sailort mintha egymásnak teremtették volna. Nagyon jól érzik magukat egymással, és valószínűleg sosem érezték senkivel ennyire jól magukat. Hajnalokig beszélgetnek.
„Az álmok nem furcsábbak az életnél. Néha feleannyira se. (…) Azon gondolkoztam, hogy van az, hogy még ha szeretsz valakit, akkor se mindig lehetséges, hogy változtass az életeden. (…) Bármit, amit mondasz, érdekel. Tudod.”
Közben fogytán a pénz, megrekednek valahol Texasban egy sose hallott nevű helyen. Aztán Sailor megint zűrbe keveredik…
Aki ismeri a filmrendező Quentin Tarantino enyhén groteszk, viszont sokszor „húsbavágóan” ironikus stílusát, az némi műfajbeli párhuzamot jogosan fedezhet fel a műben. Én köznapian fogalmazva úgy jellemezném, hogy maga a történet nem „nagy szám”, ma már ilyesmi marékszámra van, akár mondjuk szerda este is a kereskedelmi tv-ben. Mégis, a könyv olvastatja magát, mert a kisemberek látszólag közhelyszerű párbeszédein és főleg Lula és Sailor viszonyán keresztül valami úgymond csendben fluoreszkál, halkan rezeg a sorok mögött. Elolvasva, hasonlóképpen kategorizálnám a regényt, mint egy barátom, azaz, ez egy értékes ponyva. Van valami halvány varázsa.
Ha olcsó szlogennel reklámoznám a könyvet, akkor azt mondanám, hogy ’ha ki akartok kapcsolódni, és valami könnyűt, de mégis olyat akartok, ami után marad valami leheletnyi ismerős érzés, akkor olvassátok el ezt!’
Aztán a történetnek hirtelen vége szakad. Sailor egy börtönbeli társának egy másik történet elbeszélése során mondott végkövetkeztetését felhasználva, úgy érezzük mi is: „Megint kisiklott az élet mennyekbe tartó vonata.”
- A hozzászóláshoz be kell jelentkezni
