William Golding | A torony

Egy ideig forgattam magamban a gondolatot, hogy az annyi nagyszerű, mély értelmű regény közül kiragadva A toronyról megírjak-e egy recenziót. Nem is annyira recenziót, mert ugye a szó az eredeti értelmében véve ismertetést, jelen esetben könyvismertetést jelentene, hanem inkább egy lépcsőfokot továbblépve valamiféle végkövetkeztetést, tanulságát adni a témának. Mert számomra az olvasás elsősorban nem csak hobbi, hanem egy kellék az eszköztárból egy adott arculat kialakításához vagy egy bizonyos hangulatiság alátámasztására. Visszatérve, nem mintha William kisregénye nem érne meg egy vagy akár több recenziót is, csak a mondanivaló véleményem szerint erősen befolyásolódik a felvevő, azaz az olvasó beállítottságától, ezért a művel könnyen lehet egyetérteni vagy nem érteni egyet.
A történet a középkori Angliában játszódik. Központi figurája Jocelin atya, aki egy monumentális katedrálist építtet, a tornyot. Minden napját, minden percét, minden tevékenységét, agyának minden faktorát ez tölti ki. Építőmunkásokat hozat az ország más vidékeiről, sürgés-forgás, tervezés-szervezés, zajlik az építkezés. Jocelin egy igazi fanatikus, a fanatizmus megtestesülésének iskolapéldája. A katedrális rögeszméjévé válik. Az építő mester több ízben bizalmasan közli vele, hogy egyéb építészeti okok miatt - a talaj nem alkalmas a templom alapzatának - hagyják abba a templom építését, mert felesleges energia pazarlás, mivel a katedrális lehet, hogy még elkészülte előtt, de a végén mindenkép összefog dőlni. Mintegy igazoló ómenként, az építkezést többször ledermesztő földingások tarkítják, de a feszült várakozást követően a torony mégsem dől össze. A munka menetében kapcsolódó szálként, az emberi oldalról is zavaró epizódok játszódnak le. Az építőmester szerelme egy asszonnyal, ami tragédiába torkollik, a munkások feszültség levezetésként űzött kegyetlen tréfái egy helyi szereplővel. Jocelin atyát ez sem érdekli, saját lelkiségén is erőszakot téve túllép a leglehúzóbb körülményen is. Az építkezés folyamatos hajszolásával folyamatosan tipródik ő is, hogy mi mit ér meg. Mert az atya az én olvasatomban egyáltalán nem az az egyértelmű antihős. De a katedrálisnak fel kell épülnie. Nincs olyan, hogy nincs. Nincs lehetetlen. És az akadályok nem azért vannak, hogy meghátráljunk, hanem, hogy legyűrjük őket. Ez Jocelin hitvallása. Feljelentik az elöljáróságánál is. Vizsgálatot folytatnak ellene, miszerint értelmetlen vállalkozásba öli a pénzt (mivel a talaj nem alkalmas) és szóba kerülnek az építkezést kísérő negatív jelenségek is. De a külvilág "kerékkötései", az ő szemében kicsinyes szemlélete sem tántoríthatja el Jocelint művétől, ha ő személy szerint rá is megy, a katedrálisnak akkor is állnia kell.
A mű gondolatvilága, a téma, amihez Golding nyúl, mondhatjuk, egyidős az emberiség történetével. Nem nehéz párhuzamot vonni a bibliai Babilon történetével, ahol az ember oly hatalmasat akart alkotni, szintén egy torony kifejezésében, ami az egekbe, Istenhez nyúlik fel. Ott a torony összedőlt, kinyilatkoztatva, hogy a magasztos és fenséges szférák eléréséhez nem ez a járható út.
A kisregény az akaratról szól. A mindenen keresztülgázoló akaraton, ahol a cél minden eszközt szentesít. Az akarat diadala. Az akarat diadala, önmagában nézve, alapesetben egy pozitív momentum. A történelem néhány grandiózus példája igazolja, hogy igazán nagyszerű dolgokat, olyanokat, amely során az ember meghaladja önön maga korlátolt személyiségét, túl a visszavető sallangokon, csak minden energiánk megfeszítésével, szellemiségünk felfokozott, egy pontra korlátozódó koncentrálásával lehet megvalósítani.
A vegytiszta akarat nem tűri a kompromisszumokat vagy bármit ami a nagy terv elsekélyedéséhez, elaprózódásához vezet. Az akarat egy hatalmas szárnyalás.
De hol a határvonal, hol ér véget a nagyszerűség és hol kezdődnek a pusztító folyamatok, hol tör felszínre a negatív értelemben vett ego, amelyet a leggyakrabban, mint tipikus kísérőjelenség, a hatalom, az öncélú birtoklási vágy követ? Bizony, nem egyszerű kérdés. Mert a határvonalat, mint annyi más síkján az életben, nem jelzi sorompó, ahogyan a kézzelfoghatóan megtapasztalható világban a határátkelőhelyeken. Mégis irányadó mérceként alkalmazhatjuk azt az alapigazságot, miszerint gyümölcséről ismerszik meg a fa. Mert ha a dolgok, amelyeket hajszolunk már csak önmagunk kiélését, álmait, kívánságait, szórakozását szolgálják - ami még mindig nem lenne feltétlenül baj - és ezen folyamat közben lassanként önmagunkba zuhanunk, begubózunk, ott már a nagyszerűség rohamos léptekkel szürkülni kezd.
A problémát tovább bonyolítja, hogy útján az ember elveivel, világnézetével sokszor egyedül marad. Ez a jelenség természetes próbatétele a nagy dolgoknak. De a probléma igazán ott gyűrűzik be, mikor az ember úgy marad igazán egyedül, mikor már a hasonló, netalán azonos beállítottságú társaival is megszakad a kapcsolata, azokkal is akik szeretik vagy szerették. Mint Jocelin esetében. Pedig egy célért dolgoztak, papok, munkások. Látjuk, mégis mindennapos történet ez is. Az ember saját túlhajszolt tevékenységében, saját maga számára észrevétlen sebességgel elsiklik még sokszor a hozzá közelállók mellet is. Útjaink, mint megannyi szimbolikus ipszilon szárai elágaznak, egyre távolodva.
Számomra a mű csúcspontját nem a megszokottnak mondható módon a végén, hanem úgy a háromnegyede körül érte el. Jocelin a felemésztődés útján, betegen fekszik az ágyán. Derengenek már neki a hibák, eddig teljesen csőlátásban élt, kezd tágulni a táj. Kezd újraértékelődni mi az, ami igazán érték és számít. Kezdetnek nem rossz indítás. Csak sajnos ez már a vég kezdete. Megkérdik tőle a nagy kérdést, hogy hol volt eddig. "A semmiben" - szól a válasz Jocelintől, szól a legvelősebb, legtömörebb végkövetkeztetése a dolgoknak. És ne gondoljon itt senki valami nirvanasztikus, keleti tanokból vett "semmi" értelmezésre. Nyugat-Európában járunk. A semmi: kietlen, sivár pusztaság, a szomorúbbnál is szomorúbb.
A mű szellemi élményként tartogat számunkra gótikus eszközöket is, magában a katedrális építés rituáléjában és egy szimbolikus angyal formájában, aki Jocelin mellett dereng fel magányos tipródásai során.
A hadseregben, a harcászatban van egy egyszerű eljárás, amit a célpontra leadott lövés után alkalmaznak a csőlátás megszüntetése érdekében. A lövés után jobbra-balra kell elfordítani a fejünket, hogy a látószögünkbe a külvilág újra bekapcsolódjon. Golding műve segít ennek az egyszerű, de gyakran figyelmen kívül hagyott mozdulatnak szemléletmódunkban történő végrehajtásában.

A hozzászóláshoz regisztráció és bejelentkezés szükséges!
2012. 11. 26. - 06:29 | © szerzőség: Andriska István