Néhány lopott pillanatomban az Időről elmélkedem. Ziháló mellkasomra szorítom tenyerem, próbálom szabályozni felgyorsult vérkeringésemet. Ilyenkor jobb esetben megszán a Nyugalom. Elidőzöm mondjuk egy szépen faragott kőkút káváján, és figyelek. Ott madarak csipegetnek a járdaszélen ugrálva - nekem a féllábú borzas fejű a kedvencem - máshonnan erős ropogást hallok: a platánfák alatt kisiskolások hemperegnek a megbarnult kemény levelek között.
Ősz van. Az én évszakom. Mindig is csodálattal adóztam az elmúlás emlékműve előtt. A fák elkomorodnak, komolyabb ruhát öltenek. A kis állatok riadtan pislognak, kósza napsugarakat lopnak - előkészítik téli vackukat. Lassan megfakul minden, az Örök Körforgás részeként dől romba, hogy felkészülhessen a Tél gyilkos kései ellenében. A háztetőtőkön égbe szálló füstjelek jelzik, mi emberek is készülődünk. A hajnali buszmegállókban görcsösen szorongatjuk a zsebünkbe hurcolt ágy melegét, esténként hevesebben ölelkezünk, éjszakánként a napsugárral álmodunk. Az ösztönünk és értelmünk határán lappangó érzés rántja görcsbe valónkat, az elmúlás idő-vasfoga szegődik nyomunkba.
Félünk. Pedig az Idő mi is vagyunk. Hol hosszabb, hol rövidebb mementójaként ennek a Körforgásnak. Akár az óramű szerkezetének fogaskerekei - kicsik és nagyok, lomhák és sebesek. Vagy mint az évszakok; a rügyező Tavasz, a gyümölcshozó Nyár, a sárgásbarna Ősz, végül a mindent eltemető Tél. Univerzumok vagyunk a mindenségben, része és egésze a Teljességnek. Évszakok vonulnak bennünk, mind a maga bölcsességének fényével bearanyozva bennünket. Az Ősz a Télbe rogyik, hogy a Tavasznak örök emléket emelhessen. Élet nem létezik a Halál nélkül. Ha néha hunyorgunk, s meg-megrogyik is a térdünk, ne féljünk.
- A hozzászóláshoz be kell jelentkezni
