Jakó Máté | Az utas

Az utas

I.

Oly messzire utaztam, ahová még nem is utazott ember egyhuzamban. Nyugtalan vadregényes tájak suhantak el a vonat mellett, mely, mint valami faltörő kos szelte ketté a bús alkonyatot, és ellentmondást nem tűrően lökte magát előre a lemenő nap fényében. A mozdony, s a vagonok lobogó avart kavartak fel az ősz által meztelenre vetkőztetett fák tövében. Magányos roskatag házak, melyeket évekkel ezelőtt elhagyott teremtőjük, és vak, magányos erdők, melyekben kísértetek, és kísértett vadállatok vadásszák a prédát, haladtak el mellettünk. Minden oly sötétnek, és feketének látszott, ahogy a horizonton felgyúló izzó vörös fény a hátába került a panorámának.
Jómagam elmerengtem a tájban pattanásig feszülő misztériumban. Farkasok vonítottak a távolból, és én összerezzenve vettem tudomásul, hogy mennyire nem örülnék, ha most egymagam egy sétát kéne tennem ezen az embertelen vidéken.
Abban a pillanatban mikor erre gondoltam, kitekintettem a vonat ablakán, megpillantva egy férfit teljesen egyedül, egy erdőtlen hatalmas puszta közepén, a lemenő nap felől közeledni. Ha jól láttam, és az emlékeim sem hagynak cserben, talpig vörös bársonyba volt öltözve, hosszú fekete haja lobogott a jeges őszi szélben. Minden esetre igen furcsa megjelenése volt itt a semmi közepén. Mintha integetett volna nekem, bár ebben nem vagyok teljesen biztos. Ahogy abban sem, hogyan tudott olyan simán, egyszerűen haladni egy ilyen csapás nélküli terepen, száraz gallyakon, vastag avaron, és tar növényzeten.
Pedig biztosan jól emlékszem, mert a férfi ugyan távol állt a vonattól, és mégis oly ismerősen közel, hogy kérlelhetetlenül beleégett a memóriámba, és minden pillanata delejező mementóként, néha visszatér, mikor alszom. Bokáig érő hosszú bársony paletotja szárnyként borult köré. Én teljesen megfeledkezvén arról hol is vagyok feszülten figyeltem e jelenést. Egy pillanatra azonban valóban úgy éreztem, mintha engem figyelne. De aztán a gép tovarobogott, és ezt is maga mögött hagyta nem téve különbséget a kilométerek között.
Én még sokáig bámultam a suhanó tájat, majd egy kötetet vettem elő olvasás céljából. Persze rossz irodalmárhoz méltón, nyomban elszundítottam. Nem emlékszem mit álmodtam, de azt tudom, hogy igen kellemetlen volt. Ébredésem után visszahelyeztem a könyvet a poggyászomba, s mivel a szám igen kiszáradt, úgy döntöttem megkockáztatok egy utat a büfékocsiba. Óriás szoknyájú előkelő hölgyek suhantak el mellettem édeskés parfümfelhőbe burkolódzva. Mögöttük idősebb nemes urak, egy-egy pohár absinttel a kezükben, oly témákról társalogva, mint – „Remek időnk van nemdebár?” vagy „Mit gondol uram én hány férfit, láthatok vendégül egy éjszaka?” „Csak szeressen engem asszonyom!” Az absint serkenti a szellemet a maga delíriumos bájával, de nekik attól tartok, semmi nem lett volna elég. Tulajdonképpen már elhaladni mellettük egy intellektuális próbatételt jelentett. Egy kevésbé gondolkodó, de annál divatosabb elme azt mondaná, hogy ez a fajta viselkedés nem illik a felvilágosult huszadik századhoz. Jómagam mindig is úgy véltem, hogy minél civilizáltabbak leszünk, globális ostobaságunk rákfenéje annál inkább mardossa szét ezt a planétát.
Ekkor az ablakon kitekintve vettem csak észre, hogy igazán nem is aludhattam oly sokat, legföljebb negyed órát, hiszen odakint még minden izzó vörös fénnyel takaródzott, még a vagonok belseje is, bár furcsamód hirtelen jött köd is körüllengte a tájat. Rövidesen megérkeztem a büfékocsiba, ahol az ízléses selyemterítős asztalok mellett, hölgyek és urak vízipipából szívták a hasist, vagy épp kávéztak és beszélgettek. A büfé kocsi igen hosszúkás halljában nem üldögéltek túl sokan, így sokáig nem kellett hely után kutatnom. Az a probléma, hogy az ilyen vagonokban meglehetősen fennkölt a hangulat – persze csak szolidan, de nem minden esetben – azért igen közvetlenek az emberek, és sok esetben durvák is, ezért mereven magam elé bámulva mindenkinek igyekszem a tudtára adni, hogy nem vágyom társaságra. Szeretek egyedül utazni, viszont meglehetősen útálok a semmiről beszélgetni. Egyedül útra kelni magányos küldetés, egy remek alkalom arra, hogy az ember valami olyasmihez érjen önmagában, amire eddig nem derülhetett fény. Ülök és figyelem az embereket, hallgatom párbeszédeiket, melyek tele vannak felszíneskedéssel, és félelemmel teli célozgatásokkal. Rendeltem egy kis pohár absintot, megpróbáltam lazítani, és csak hallgattam, hogy beszél hozzám az elsuhanó táj.
Hangosan kattant a büfékocsi ajtaja, s az ember ilyenkor ösztönösen odakapja tekintetét, nem is igazán amiatt, hogy megtudja ki jött be, hanem a folytonosság megtörése késztet erre. Majd… majd elakad a lélegzete.
Egy magas, az éj gátlástalan gyönyörűségét arcán viselő nő lépett be a kocsiajtón. Hosszú fényes setétbarna haja a háta közepéig ért. Egyrészes fekete estélyit viselt, nyakában, és fején, egy vörös, fényes, selyemsállal. Aztán ott volt a Hold. Nos, a hold valamily csoda folytán a szemeibe költözött. Beteges sápadtsága kiemelte a szeme körül lévő finom, bájos karikákat, melyek csak még bölcsebbé tették tekintetét. Mintha a föld születésétől kezdve mindent látott volna ez a két szem. Volt bennük valami lélekfacsaró szomorúság. Rózsaszín ajkai éles kontrasztot vetettek fehér bőrével. Ó Istenem, milyen jól emlékszem! Rendkívül memorábilis volt e megjelenés, azon az álmos vonaton. Bizonytalan tekintetét a padlóra sütve lépdelt a vagonban, „mint egy kísértet!” mosolyogtam magamban. Szinte belehaltam a látványába. Szemének tragédiája megszűrte az ablakon belopakodó vörös fényt. Hirtelen minden lelassult. Először furcsán körbetekintett, majd elindult keresztül a büfékocsin. Két karját összefonta maga előtt, mintha a szívét őrizné. Az egyik székről egy kisfiú pattant fel, és rohant kifelé, ahogy a gyerekek szoktak, semmire sem figyelve. Nekirohant a lánynak, oly erősen, hogy annak vállára hullott a vörös selyemkendő. A kisfiú ijedten kapta fel a fejét. Mindketten mereven álltak egymással szemben. Persze senki sem vette észre ezt a kis intermezzót, mégis, vagy pont ezért hatott olyan fantasztikusan eme tudat nélküli forgatag közepén. Élvezettel, ám magányosan figyeltem mi történik. Eközben elegánsan felöltözött urak igyekeztek kikerülni őket. – Vigyázz az útból kölyök! – nyekkent az egyik. A rohanó emberek között egy tündér, nagyon lassan, és finoman megsimogatta egy gyermek arcát. Majd a gesztusának végén, felpillantott, és rám nézett. Nem tudtam hová kapni a tekintetem, oly zavar öntött el, pedig nem szokásom az ilyesfajta elérzékenyülés. Egyenesen belenézett a szemembe. Micsoda csatatér van tekintet, és tekintet között! Két lélek frontvonala. Ha valaki szemébe nézel, ahány kérdést megválaszolsz, annyi újat teszel fel. Ki nyeri ezt a csatát? Talán mindannyian. Vagy épp senki sem.
Ahogy írtam volt nem bírtam e tekintettel, melyet a lány reám helyezett. Elment a fiú mellett, úgy, hogy közben egy pillanatra sem szakította szét a láncot, melyet szemével, az enyémbe kötött. Mikor az asztalom mellé ért egy pillanatra megállt. Én nem tudtam, mit tegyek, a szívem hevesen vert, míg a szám, valószínűleg tátva maradt. Egy pillanattal később továbbindult.
Miként kellett volna reagálnom? Erre a kérdésre még nem tudom a választ. Mindössze egy nagyot nyeltem, majd hosszú sóhaj következett. Pár pillanatig ott ültem még a semmibe bámulva, ízlelgetve a csodálatos illatot, mit emlékül otthagyott. Aztán hirtelen felpattantam, és utána rohantam, asztalokon, és embereken áttörve, mászva, ki a büfékocsiból az egyéb vagonokba. De nem találtam meg. Nagyon haragudtam magamra.
A vonat, pedig csak robogott tovább.

II.

Előfordul bizony olyasmi az ember életében, mikor a pillanatnyi benyomás mely a helyzetből fakad, egy életre is sok, és téved a kedves olvasó, ha azt hiszi, hogy nagy dolgokról van szó. Ilyenkor agyunk feneketlen fekete tóhoz hasonlóan próbálja mélybe rántani a varázst. A dagály azonban rendre fölhozza azt.
Így volt ez velem is. Egész éjjel a lánnyal álmodtam. Oly helyeken, - sötét vadregényes erdőkben, félelmesen magas fák között, harmatos mezőkön, illatos rózsaágyakban – jártunk csak mi ketten, melyek talán nem is léteznek.
Nagyon rosszul éreztem magam ébredéskor. Nem fizikai rosszullét volt ez sem mindinkább spirituális. Olyan fájdalmat éreztem, amit akkor érez a halandó, ha elveszít valamit. Érthetetlen volt ez a gondolat, s érzés, miközben hűvös verejtékem sós folyamában kapkodtam levegő után. Kinéztem az ablakon túl elterülő sötétségbe, mely kiszámíthatatlan volt, és félelmetes. Eszembe ötlött, ahogy gyermekkoromban a nagymamám mesélt a sötétben megbúvó fura teremtményekről, ősöreg incubusokról, farkasemberekről, és még ezernyi lényről, melyeknek olyan a fény, mint nékem a halál. A vagonban csend feküdt mozdulatlan, már mindenki nyugovóra tért. A boxom zárt ajtaja mögött ültem, édes magányomban, és belehaltam életem minden egyes percébe. Az ablakon túl sűrű ködbe borult a tintafekete éj, mely mintha visszabámult volna...
Ekkor kopogtak az ajtómon. Igen megrémültem, hisz gondolataim közepette szinte meg is feledkeztem, hol vagyok. Mellesleg nem szívleltem, ha ilyenkor zavarnak, ezért nem is szoktam meg. Gondoltam ugyan azt cselekszem, amit ilyenkor általában, nem nyitok ajtót, elvégre az otromba fráter, aki az éjszaka közepén rámront, előbb-utóbb elunja a kopogást, és távozik. Néhány pillanat múlva azonban ismét próbálkozott az idegen. Nem verte az ajtót meglehetősen tapintatosan kért bebocsátást. Én moccanni sem mertem. Ugyan mit akarhat? Kérdeztem magamban dühösen. Két perc telt így el, és az illető még mindig be akart jönni. Gondoltam eztán már csak azért is kinyitom az öreg tölgyfaajtót, hogy ismertessem a mögötte lévővel az éjszakára vonatkozó protokollt. Megtanultam, hogy olyasmivel szúrjak, amit amúgy megvetek, így tartottam magam távol az emberektől. Határozottan felpattantam, az ajtóhoz léptem, elfordítottam kulcsot, kilincset, s az ajtó kinyílt. Aztán ereimben jéggé fagyott a hordalék, hogy nem sokkal ezután forró lávaként zúduljon ismét tovább. Kifejezéstelen arccal bámultam a lányt, ki néhány árnyékos órával korábban elvarázsolt engem a büfékocsiban. Még mindig a fekete ruháját viselte, a vörös sállal. Szomorú szemeivel hirtelen pillantott fel.
Mikor kitártam az ajtót, egy kisebb léghuzat keletkezett mely beletúrt csodás hajába, mely szabálytalan íveket írt a levegőbe. Bennem elmúlt a harag. Először pusztán a lefekvés előtti laudánum használata miatt bekövetkezett hallucinációnak tűnt. De nem. Attól tartok, hogy botorság, és az emberi értelem totális semmibevétele lenne, ha azt feltételezném, - vagy az olvasó – hogy a mágikus és megfoghatatlan légkör mely ezt a fantasztikus „teremtményt” körbelengte, képzeletem játéka volt csupán. Sápadt, de ugyanakkor mély, árnyékos tekintetét rám emelte. Odakint az éjszaka szelének fájdalmas sikolya, és a vonat folytonos robogása, valóságos háborút idézett körénk. Nem szóltam, de mit is mondhattam volna?
- Bemehetek? – Kérdezte végül a titokzatos utazó. Semmi felesleges udvariaskodás. Ettől zavarom egy kissé alábbhagyott, és intettem neki, hogy fáradjon be, és biztosítottam őt kényelme felől. Nem múlt az érzésem, hogy valaki figyel a vonat ablakán túlról, de képtelenség révén ismét elhessegettem magamtól a gondolatot.
- A nevem, Szigety. – Világosítottam fel vendégemet.
- Ramona. – Hadarta. Az izgalom ekkor ismét fölhasította elmém nyugalmának vékony kérgét.
-… Inna valamit? – Vesztettem el kommunikációs képességem ismét, miközben kitártam a szekrénybe épített miniatűr italoshelyiséget. Közben a lány nem szűnt engem figyelni, olyan furcsa átható tekintettel, mintha csak tudna álmomban való furcsa találkozásunkról. – Pardon, mit is említett honnét jött?
- Még nem mondtam semmi ilyesmit, és ne viselkedj úgy, mint amit megvetsz, nem várja el tőled senki!- Megdöbbenve, és összetörve álltam a helyiség halovány petróleum égőinek, és gyertyáinak szenvedélyes fényében, és nem azért amit mondott, és azért sem ahogy mondta. Pusztán a felismerés rémített, hogy ha levetem eme gyűlölt viselkedési formákat, és úgy maradok a lánnyal, ahogy szeretnék, mi maradok akkor mögötte? Hisz azt – oly mértékben gyökeret vertek belém az ostoba emberkedések – talán rég elfeledtem már. A sírás határán, a padlót bámultam, ajkamba haraptam, úgy kérdeztem.
- Mit akar tőlem?
Nem válaszolt, épp a nyughelyem melletti kötetekbe olvasott bele. Újra feltettem hát a kérdést.
-Ha mindent eltéptél magadban, ez a kérdés egy kissé nevetségesen hangzik, nem gondolod? - kérdezte, de koránt sem fellengzősen érdeklődve, mint inkább megértően.
– Kérlek, ülj le, és légy hozzám jó, ahogy magadhoz szoktál!
Újnapidő váratlanságával pukkant szét egyfajta boldog érzés, majd diffúz módon terjedt szét az egész testemben, koponyatetőmtől az ujjaim hegyéig. Ez valóban történik? Kérdezgette lényemnek az a fele, mely még ekkor is kétkedett. Mely sallangos, és „civilizált”, nem bírta feldolgozni lemeztelenítését. Valamint az a furcsa érzés is, hogy valaki figyeli minden lépésem a vonat ablakán túlról, a sötétből, ahelyett, hogy elhalványodott volna, inkább csak erősödni kezdett. Ezúttal azonban kicsiny szobácskám, egy külön világgá nemesült, mikor beszélgetni kezdtünk.
Hogy mily dolgok hangzottak el két elme összekapcsolódása közben? Úgy vélem minden kétely nélkül állíthatom, hogy nem diskuráció volt, amit ezekben az órákban megéltem. Oly dolgokról beszélgettünk a lány, meg én, amelyekre egész életemben készültem, amik már senkit nem érdekelnek, mert azt hiszik, nem kell emlékezni rá, amit péppé zúzott és elfeledett a felvilágosult, tébolyultak fejlődő társadalma! Kevesen érthetik ez milyen fontos.
A lány szomorúan, de igézőn tekintett rám mindig, gyakran úgy, hogy néha önkéntelenül megjelent a szemem előtt egy bizonyos Balog Nina képe. Másnéven Lendvayné Hivatal Anikó bámulatosan szép, nem kevésbé tehetséges színésznő, ragyogóan cicomás képe, kit Kassán, még ’33-ban édesapámnak volt szerencséje alkotni látni. Apám egész életében szerelmes volt abba a nőbe. Gyakran felemlegette káprázatos szépségét, játékának egységességét, mit lélegzetvisszafojtva figyelt. Kapott tőle egy szignózott portréfotót, melyet kis szivardobozában hordott, és mindig magánál tartotta. Anyám persze nem nézte jó szemmel. De én megértettem, mert mindenkinek kell egy álom. Mikor ezt végiggondoltam reádöbbentem, hogy soha életemben nem találkoztam még ilyen fantasztikus - nem nővel -, mint inkább emberi lénnyel, és hogy mennyi mindent mondanék neki még.
- Szeretem. – Bukott ki száraz ajkaim közül az ostoba vallomás, mely az egyetlen a világon. Megfagyott a lég ekkor. Döbbent pillái madártollakként lebbentek egyet még. Istenem, miért mondtam ki? Vetettem saját szememre legbelül. Egy könnycsepp gyűlt össze szeme egyik sarkában, óriásira hízva, s végül kibuggyanva onnan.
- Tudom. – válaszolta bele a csöndbe. Majd remegő hangon suttogni kezdett. – Szép lett volna, a legcsodálatosabb dolog életemben.
- Mi lett volna… Miről beszél? – Kérdeztem egyre kétségbeesettebben, látván a kínt, mit átélt, és érezvén a fájdalmat mi engem járt át.
- Figyel! – Mikor ezt kimondta, újra és még erősebben éreztem, hogy valamely sötét ismeretlen lény figyel, nem csak engem, hanem e nőt is, az ablakon túli rémálomtáj közepéből.
- Kérem! Pihenjen le, itt a heverőm, majd holnap beszélünk.
- Holnap? Nem! – Eztán a lány, akit sosem feledek felugrott hirtelen, és vadul csapkodni kezdett, s közben zokogott fájdalmában mely mindenre sátrat vert körülöttünk. Könnyben úszó arcát felém fordította, kezeit arcomra téve ismét suttogni kezdett, mintha kihallgatástól tartana. – Nem enged el. Nincs idő. Mert mi is az? – Alsó ajkába harapott, és kuncogni kezdett. Közel rántott magához egész teste hozzám simult. – Mond még egyszer, kérlek! De ne úgy ahogy eddig! Szóljon nekem! Mondjad! Ennyi elég lesz egy öröklétig. Mondjad!
Eljött halandóságom tán legtisztább pillanata.
- Szeretlek. – Súgtam halkan, tüzesen, és lemondón, csalódottan, és holtan. A vonat robogott, nem volt mi útját álja. Megcsókolt, és magához vont, majd fejét lehajtotta, homlokunk összeért.
- Én is. Mindig. – A kín őrült vaskarmai, mint a vérgőzös vadállat karmolt szívem tájára, mikor megfordult, feltépte az ajtót, és kiviharzott rajta. Ebbe a pillanatban mintha valami koppant volna a vonat üvegablakán, de erre nem mernék mérget venni. Nyilvánvaló volt, hogy a lány őrült, és én mégis belészerettem. Egy éjszaka. Mert ismertem már őt.
Egy perc múlva eszméltem csak föl, s utána eredtem, de az egész szerelvényben nem leltem nyomát. Már hajnalodott, s én nem aludtam semmit. Napközben fontos üzleti találkozóm lett volna néhány befektetővel, meg tőzsdézővel, de a szívemet gyötrő értetlenség miatt ez már nem érdekelt.
Soha nem láttam őt többé.

III.

Illetve a szó hagyományos értelmében nem láttam többé. Mint írottam volt az imént, egészen reggelig virrasztottam. Gonosz, setét, és szürke nap virradt ránk mikor a lokomotív Krudellion városába kúszott, a rozsdás síneken. Jómagam szomorú voltam, és fáradt. Egész lényemet összezavarták az éjszaka történései. Pedig az igazi téboly csak eztán köszönt rám.
Mikor elértük a várost, összeszedettem a poggyászt egy londinerrel, majd miután adtam neki egy kis borravalót, a boxomból kilépvén, jobb kéz, vagyis a vagon vége felé irányoztam lépteimet. Csalódottan konstatáltam, hogy az ég csúnyán beborult, hogy sűrű köd lepte az állomást, valamint vad sikító szélrohamok kavarták fel a szemetet, s az avart mindenfelé. Mondhatnók, tehát semmi nem történt, amin megtört volna jéggé fagyott hangulatom. Úgy éreztem magam, mint ki hosszú álomból ébredt, de a valóság már valami egész más, mint ahogy ő azt képzelte, vagy emlékezett rá. Megvilágosodott, milyen magányos, és egyedül vagyok ebben a világban. Pedig tegnap éjjel a szerelem oly megfogható közelségbe került. Úgy érzem, örök életemben e kínzó fájdalom jut csak nekem osztályrészül.
Szemgolyóim végtelenül nehéznek éreztem, a készülő könnyektől. Az utolsó fülkéből egy talpig feketébe öltözött férfi kékes kisírt szemekkel lépett ki elém a szűkös folyósóra. Rámnézett. Bizonyára észrevette rajtam a bánat üszkös szagát, mert eztán morogni kezdett félig dérbe öltözött bajsza alatt.
- Meghalt valakije? – Kérdezte remegő, de mély férfias hangon.
- Pardon? – Úgy véltem nem hozzám beszél, de mikor láttam, hogy furcsán villogó szemeit az enyémbe fúrta, válaszolnom kellett. – Ja, …nem… Kérem tisztelettel. – Zavarba jöttem, és talán úgy éreztem én haltam meg.
- Szerencsés. – Válaszolta a fekete úr. – Egyik nap még ölel, a másik... - Itt zokogni kezdett. Megkínzott arcával az ég felé fordult. – Miért vesz el apjától gyermeket az úr?
- A…? Nagyon sajnálom. – Nem tudtam mit mondjak, éreztem, hogy könnyek verik szemhéjam ajtaját, új világba vágyva. De ő csak mondotta tovább és nem engedett leszállnom.
-… Azt akarta, hogy Krudellionban temessük, hisz a családunk innen való. – Szünet. – Mikor három nappal ezelőtt elment, s könyörgött, ha meghal, vigyük vonattal, hogy a tájban gyönyörködhessék a lelke. Az áldott jó lelke! – Szinte hisztérikusan, oly szemekkel, melyek majd kiugrottak gödreikből nézett rám. – Sok őrült betegség van a világon, ha az ember nem erős elviszi! – Még közelebb hajolt, úgy kiáltotta. – Nem fejezte be az életét!
Ezt már nem bírtam tovább, kétségbeesett zokogásban törtem ki. Minden összetört, megszűnt. A minotoszaurusz berántott a fájdalom vörösen és feketén izzó labirintusába, és tudom, onnét nincs szabadulás. Úgy félek, ahogy ezeket a sorokat papírra vetem, s magányom fekete polipja körbeölel, hisz elhalt már az életem, és sosem lesz már másként.
A kétségbeesetten rikácsoló öreget egy fiatal fiú követte szintén feketében, ugyanabból a kabinból. S őt egy másik követte. Kettejük között volt a dolog, amit nem hiszem, hogy valóban láttam. Nem, nem bírom elhinni!
Egy aranyozott tölgyfakoporsót cipelt a két fiatalember, melynek a fedelét üvegből készítették. Elejtették a koporsót, mikor üvölteni kezdtem, melynek üvegfedele ezernyi apró szilánkra törött, számtalan tébolyult reflexfénnyel körbefestve azt az átkozott vagont! A koporsóban, pedig ott nyugodott az a csodálatos lány, akit sosem feledhetek. Kit ismertem mindig, a nyakában azzal a tébolyultan szép vörös sállal!