Várva-várt este volt ez a november 14-e, már a nyáron kellemes érzések kerítettek hatalmába, ha arra gondoltam, hogy két általam annyira kedvelt előadó egy különleges este alkalmából egy szervezésben lép az A38 ringatozó színpadára. Kiváltságos helyzetben voltunk, Európában ugyanis csak nálunk lépett fel ebben a konstellációban a pszichedelikusan zajos A Place To Bury Strangers, és az "elektronikus gothic folk"-ot játszó Chelsea Wolfe.
Mindkét zenekar járt már Budapesten, új albumuk kapcsán azonban nem ismétlés, hanem teljesen új élmények elé tekinthettünk. Az előzenekarok meghallgatása helyett a vonatzaj ritmikája kötött le bennünket, így erről írni nem áll módomban, a korán érkezők visszajelzései alapján erősebb produkciókat hallhattam volna, mint az előzetes feltérképezés alapján sejtettem... Sebaj.
Annak idején egy híd alatt valahol Bécs külvárosában egy kis klubban feszült össze 150 ember az őskorban, szerencsés lehettem, hogy alkalmam volt akkor meghallgatni az A Place To Bury Strangers-t. Azt kell, hogy megállapítsam, tíz esztendő múltával sem haknizni járnak a srácok. Míg a Gozsdu Manóban három éve a hangfalak jártak haláltáncot a közönség feje fölött kézről kézre adva, addig az A38 nagy színpadának személytelenségét is sikerült feloldani a brooklyni srácoknak. Bár a Transfixation lemez engem nem vett le a lábamról, a mágia élőben kétségkívűl működött. A hangerő sajnos nem szakította le a fejemet, de egyetlen mínusz ezért járhat csak. A koncert utolsó nótái egy kör közepén ZAJlottak a gerjedő közönségtől körbeállva - szomorú talán csak az a szép fehér gitár lehetett, aki Oliver Ackermann kezében zúzódott darabokra. Mindenki más megkapta a magáét, és még hátra volt Wolfe kisasszony szeánsza.
Az Abyss lemezzel indult batyujában útnak ez a lelkileg törékenynek tűnő napjainkra már világszerte népszerű előadó-hölgy turnézni. Az ötödik sorlemez kapcsán azt tudom mondani, hogy nagyon kellemesek voltak az eddigi anyagok is (a 2013-as Pain Is Beauty is remekmű), de ez teljesen lenyűgözött, engem levett a lábamról. Fájdalmas, súlyos, falhoz csapós, egyetlen üresjárat nélküli időt álló lemez született.
Nem meglepő a felismerés, hogy a Swans lemezeket is gondozó John Congleton is tetten érhető a lemez producereként.Az álomparalízis valahogyan testet tudott ölteni, gyakorlatilag ennek élőben részese lenni a hallgató számára alámerülés egy fekete szurokszerű drone-zaj-folk-goth masszában. Nekem legalábbis ez volt az érzésem, ez a ragadós sötét tér beszippantott és csak reménykedni mertem abban, hogy soha nem is ereszt majd el. A gyönyörű rémálmok sem tarthatnak azonban örökké, így marad egy súlyos élmény valahol a lélekbugyrok legmélyén, valamint a lehetőség, hogy az Abyss-t újra és újra itthon végighallgassuk, hiszen közelednek az ünnepek.
fotók: Valovics Tímea
