A 2015-ös év vége zenei szempontból a feltöltődés jegyében telt, a szigorú hidegek dacára 28-án a Volkova Sisters koncertjét szinte ki sem pihenve 30-án már a marosi rév felől kompunk Visegrád felé vette irányt, hogy innen rövid vártúra után a festői kisváros, Szentendre felé robogjunk - itt adta előszilveszteri koncertjét a Sajnosbatár előjátékát követően a legendás Vágtázó Halottkémek.
Több szempontból is személyes szeánszra készülődtem. A magyar alternatív zenék egyik számomra oszlopos tagjához, a Sajnosbatárhoz több szálon is baráti kapcsolat fűz, így alapvetően kellemes találkozás minden koncertjük, amire eljutok. Krumplibogaras első lemezük már rég tönkrehallgatott emlékkorong csupán otthon, féldelíriumos házi összejöveteleken biztos tipp a közös énekelgetésre. Azóta több tucatnyi új "sláger" született, humorral keresztülszőtt mélyköltészet a legjavuk. Ebből tallózva vezette fel a VHK-val egyenrangú érdeklődés kereszttüzében az Elevenkert színpadán - amúgy ez a Barlang nevű hellyel azonos - az estét, világot remegtetve és földközeli élményeken túl is vezetve minket. János szavaival élve "kicsit makrokozmosz és mikrokozmosz szerepét is betöltve" - hejehuja...
A Vágtázó Halottkémekről nyugodtan kijelenthető, hogy legeredetibb hazai zenekarunk - sámánpánk pszihedélia országból - tömény transz. Mindez számomra a 80-as évek végi koncertek meghatározó élményeivel egy szent és óvott emlékhely, privát zenei elefántcsonttorony. 2001-es feloszlásuk után a honi underground zászlóshajója búcsúzott, de nem véglegesen. 2009-ben a Fekete Zaj Fesztiválon újra átélhető volt ez a mindent elsöprő hangorkán - részese is voltam, odatettem magam. A hír, hogy az alapvetésnek számító "A Halál móresre tanítása" című lemezt 2015-ben bemutatják egyestés kalandozásba fojtva az A38-on, amennyire felcsigázó volt, olyannyira lesújtó is. A ladik befogadóképessége alulmarad egy ilyen fajsúlyú program esetén - nem volt kedvem kipróbálni a "nem tudom kinek a fején állok, de legalább jól látok" effektust.
Nem volt veszve azonban minden, ugyanis nagy bátorságra vallóan klubturnéra indult Grandpierre Atilla csapata, ennek keretében már Esztergomot feldúlva jutottak el Szentendrére a Barlangba, ősi rajzok felkarcolása reményében - ha a szórakozóhely falára nem is, de a hallójáratainkba biztosan. Arányokat saccolni nem tudnék, hogy mennyire mozdult meg Szentendre ezen az estén, mintegy 150-200 ember volt jelen, az előtérben szemet gyönyörködtetően Waszlavik Velorex és ef Zámbó kucorgott a sarokban mosolyogva, ebben a megközelítésben az "aki számít ott van" biztosan igaznak mondhatónak bizonyult. Másfél-két óra zúzás 40 esztendő tükrére fordítva, a 64 éves Grandpierre elképesztő színpadi teljesítménye, az idő tökéletes szemberöhögése - ezzel jellemezve aligha használnék túlzó szavakat, ha próbálnám elsőre a benyomásaimat mondatokká silányítani. A koncert a körülményekhez képest tudott szárnyalni és a mélybe hasítani, elmondott mindent az elmúlt időkből - "Mi történt?" - és a jelen is "haraptatta a csillagot".
Hogy mindez részemről egy korrekt koncert maradt csupán, spiritualitás nélküli audiovizuális élmény, annak miértje jelen pillanatban is kérdésként kínoz, választ keres. Csak bízni merek abban, hogy a hiba a befogadóban keresendő, pillanatnyi elmezavar, vagy akár kihunyó láng. Mert a Vágtázó Halottkémeknek - velem vagy nélkülem - még negyvenmillió évig dacolnia kell a Halállal, verőfényesre ragyogtatni a színpadot, a semmi kapuin dörömbölni úgy, hogy Mindenki hallhassa, hejj.
Valovics Tímea fotói
