"Tizenöt éve, hogy ez a nemes magyar művész árvánhagyta a monumentális festést, amelynek itthon ő volt az új életrekeltője és mestere. Mindössze ötvenhétéves lett. Mikor alakját felidézem, úgy jelenik meg az emlékezetemben, amilyennek 1911 nyarának elején Rómában láttam. Görögországból érkezett. Hetekig járta barátjával, Nagy Sándorral a klasszikus művészet tájait. Nemcsak az országutak mentén állt meg, hanem a félreeső látnivalókat is megkereste, sziklás hegyi ösvényeken öszvérháton vitette magát hegynek föl, völgynek le. S ahol vizet látott, az Égei-tenger égszínkék vizét, ott habozás nélkül a hullámok közé merítette testét. Otthon is így cselekedett nemcsak nyáron, hanem zordon évszakokban is. Mindennél inkább szerette a szabad természetet, a levegőt, az eget, a vizet. Rómába feketére barnulva állított be, bozontos üstökkel és elvadult szakállal. Meleg nézésű kék szeme tele volt a látottak emlékével, hatalmas benyomásokkal, lelkendező beszéde tüzes lelkesedéssel. Boldogan ömlött belőle a szó, amikor Tiryns és Mykenae emlékeiről beszélt és arról, amit Kréta szigetén látott. Minos király knossosi palotájának maradványai között. S duzzadozó mappájából a rajzvázlatoknak és vízfestményeknek kifogyhatatlan sorával mutatta meg ábrázolatban azt, amiről az emberi szó csak olyan fogyatékosan képes fogalmat adni."
/Elek Artúr gyászbeszéde, részlet/
- A hozzászóláshoz be kell jelentkezni
