Kundera | A lét elviselhetetlen...

A könyvet olvasva egy ideig vissza-visszalapozgattam a legelső oldalakra, nem azért mintha az ott olvasottakat nem értettem volna, hanem egyszerűen fogalmazva érdekesnek tartottam az ott felvetett filozofikus gondolatokat, amelyek a kíváncsiságot fokozó cím tartalmára ugyan még nem adtak választ, de az elkövetkezendő mélyleszálláshoz egy ígéretes „bemelegítőként” hatottak.
Szóval az örök visszatérés rejtélyes gondolatával indul a mű, mely „azt mondja, hogy az élet, mely egyszer s mindenkorra eltűnik, s mely nem tér vissza, árnyékhoz hasonlít, nincs súlya, eleve halott, és ha ez az élet szörnyű, gyönyörű, magasztos volt, e szörnyűség, szépség vagy magasztosság nem jelent semmit.” Az egyszeriség, a mulandóság enyhítő körülmény, hiszen „hogyan ítélhetnénk el valamit, ami elmúlik?” Ellenben az örök visszatérés gondolatánál a súlypont az ismétlődés következtében a felelősségre helyeződik. „Amennyiben a legsúlyosabb teher az örök visszatérés, ennek hátterében az életünk csodálatosan könnyűnek mutatkozhat. De vajon a nehéz valóban szörnyű, a könnyű, pedig valóban csodálatos?” Könnyű és nehéz. Az ebben rejlő filozófiai dilemma kíséri végig a regényt, esetenként az azonos című fejezetek formájában, de mint említettem, ez csak a „bemelegítés”.
A ’60-as évek végén, többnyire az egykori Csehszlovákiában játszódó történetnek négy főszereplője van. Tomas, a sebész, felesége Tereza, továbbá Tomas legemlékezetesebb szeretője Sabina, valamint Sabina egyik szeretője, Franz. Persze itt nem valami szirupos szappanopera bontakozik ki az olvasó szeme előtt, hanem bármelyikünk mindennapjainak éles és kíméletlen kontúrral megrajzolt lélektanáról szól a grandiózus méretű töprengés.
Az elvált Tomas beleszeret egy kisvárosi pincérnőbe, Terezába, akit hamarosan feleségül vesz. Tomas szoknyabolond, falja a nőket és ezen, házassága alatt sem tud változtatni, a kétségbeesésig elkeserítve ezzel Terezát. A kezdeteknél Tomas még nem tudja, mit hoz Terezával a sorsa, de miként fő jellemvonása az empátia készsége, az együttérzés, a beleélés készsége a másik személy helyzetébe, ezért képtelen vele szakítani. Ennek ellenére a végzet rendelése folytán egyre mélyebb és elszakíthatatlan érzelmi szálakkal kötődnek egymáshoz. Míg Tomas Terezában egyetlen szerelmét találja meg, a többi nővel futó kapcsolatai pusztán a testiségre korlátozódnak. Tomas minden nőben a legrejtettebb másságot keresi és ezt a szex által véli elérendőnek. Kapcsolatukon a ’valóban így kellett lenni’ és a ’másként is lehetett volna’ dilemmája kísért végig, felvetve azt a feltételezésszerű gondolatot, miszerint a lehetőségek birodalmában végtelen számú meg nem valósult szerelem létezik.
Sabina a festőnő, művészlélek. Tomast követően Svájcban összejön Franzzal, aki a könyvei és álmai világában él, de ezek helyett legbelül egy valódi világ után áhítozva. Végig valamiféle „nagy menetelésszerű”, monumentális életérzés kiteljesedésére vágyik, de „nem tudta, hogy éppen az, amit valószerűtlennek tartott (a dolgozószobák és a könyvtárak magányában végzett munka), az ő valódi élete, míg a felvonulás, ami szerinte a realitást jelentette, csak színház, tánc, álom, ünnepség, más szóval: álom.” Erős jellem, de csak kifelé. Akiket szeret azokkal gyenge, gyengesége jóságában nyilvánul meg. Felesége mellett nem tud kibontakozni igazi énje, ezért a Sabinával való viszony során elválik. De ekkor a nagy szerelemben, mert ez az, bomba robban, Sabina váratlanul elhagyja. Franz csak később érti meg az egészet.
Sabina volt az, aki kisöpörte Franz életéből, amit nem szeretett, így esélyt adva Franznak az önmegvalósulásra. Profánul fogalmazva, ez volt a haszna kapcsolatuknak.
És Sabina? „Szerette Franzot, s közben már valahol másutt, valahol messze járt.” Sabinát a szabadság végtelen tere és távlata tartja bűvöletének fogságában. „Sabina drámája nem a súly drámája, hanem a könnyűségé. Nem teher szakadt rá, hanem a lét elviselhetetlen könnyűsége. Az árulás pillanatai mindeddig izgalommal és örömmel töltötték el: új út nyílik előtte, s az út végén az árulás újabb kalandja várja. De mi van akkor, ha ennek az útnak egyszer vége szakad? Az ember elárulhatja a szüleit, a férjét, a szerelmét, a hazáját, de ha már se szülei, se férje, se szerelme, se hazája, mi marad, amit elárulhat? Sabina űrt érez maga körül. És ha összes árulásának a célja éppen ez az űr?”
A regény történéseit és főként azok többféle látásmódból kielemzett mozgatóit, azok áttételes volta miatt egy recenzió keretén belül képtelenség még sűrítve is összefoglalni. De ez nem is cél. A regény szereplőinek cselekedetein legtöbbször kritikai jelleggel végighúzódik az a hozzáállás, hogy korántsem biztos, hogy helyesen cselekednek, de abban biztosak, hogy azt teszik, amit tenni akarnak. A regény azt vizsgálja, hogy mi az emberi élet a csapdában, amellyé vált. „Az ember élete egyszeri, ezért sohasem fogjuk tudni megállapítani, melyik döntésünk volt jó és melyik rossz. Az adott helyzetben csak egyszer dönthetünk, s nem adatott meg nekünk egy második, harmadik, negyedik élet, hogy különféle döntéseinket összehasonlíthassuk.” „Einmal ist keinmal” –olvashatjuk egy helyütt a műben – azaz, „ami csak egyszer történik, mintha meg sem történt volna”.
A regényben olvashatunk elmélkedéseket a hűségről, árulásról, fényről, sötétségről és giccsről. A giccsel, a szív húrjaival és az érzelmekkel való manipulálással kapcsolatos gondolatok engem például erősen emlékeztettek Weöres Sándor A teljesség felé című művében Az Érzelgésről és Az emberismeretről című fejezeteiben felvetett hasonló gondolatokra. Kiemelkedő jellemzője a műnek, hogy az ismert élethelyzeteket, a történetet rövid, igazán velős, továbbgondolkozásra késztető filozófiai- lélektani-politikai eszmefuttatásokba ötvözi, egy lendületes, érdekfeszítő stílust állítva elő ezzel.
Feltétlenül megemlítendő a mű értékeként, hogy kiváló, szituációba ágyazott elemzéssekkel találkozhatunk benne az 1968-as csehszlovákiai kommunista-ellenes felkelésről („prágai tavasz”), majd az azt követő orosz invázióról és az azutáni évek nyomott hangulatáról. Lényegbetalálóan vázolja fel az író a bolsevizmus ember- és léleknyomorító kegyetlen és gyakran alattomos módszereit és a rendszert, amelyet ez által teremtett.
Egyszer megkérdezték tőlem, hogy ez a regény miért szerepel a manapság összefoglalóan legtöbbször csak gótikusnak (vagy dark-nak) nevezett szubkultúrához köthető irodalmak között is? Én azt válaszoltam, hogy ennek oka abban keresendő, hogy az élet és az emberi jellemek analizálásában olyan mélységeket ér el a regény, hogy egyes jelenetei, például a szereplők álomképeiben, már az élet és a halál misztikus mezsgyéjén mozognak, az adott epizódra vonatkozó szimbolikus töltettel.
Számomra a regény a legjobb könyvek közé tartozik, amiket valaha is olvastam; mindenképp dobogós helyezés.

A hozzászóláshoz regisztráció és bejelentkezés szükséges!
2012. 11. 26. - 06:51 | © szerzőség: Andriska István