Lórien versei

Monolit fejfa

(H.P. Lovecraft emlékére)

Az a forma, arcod íve,
falaimon ragyogott,
jelenünk a senki híve;
A Te szíved még dobogott.

Késként szúró tekinteted,
táncra kérte lantomat.
Nyomában a test is remeg,
múltba hívtad húromat.

Elméd amorf oszlopai,
zölden fénylő amfora,
strófáidnak csarnokai,
testem bűnös temploma.

Képzeleted magterménye,
balzsam-ajkak hiánya,
vágyaid méz-költeménye
Múzsa dalért kiálta.

Égi művész, hajnalodik! -
intelek, s Te hallgatod.
Korokon át kanyarodik,
s hangom hozzád andalog.

Röppen az éj, sír a vihar,
elméd könnye arcomon.
Mondd példakép, - portréd bizarr -
miért kísérsz korokon?

Őrületed szürke lángja
hogy szül, teremt fényeket?
Még a Mélyben kardod vágja
a gránit végzet lényeket!

Nem zendül lég húsod felett.
Az összes talány megrepedt.
Jós álmodban nimfád, lehet,
a tér-időn túl szendereg.

Gondolatod áramlása
moccanatlan, megdermed,
Fantáziád fogoly-lánya
távol-jövőbe elveszett.

Torz grimasszal borulsz reám
de halhatatlan szavad íze,
Tudatod már dohos orkán,
Ihlet-isten abszint szíve.

Új életre szól a pecsét,
rubint palást a pirkadat;
Nem regélsz el már több mesét,
s vérszagú az alkonyat.

Bp., 2007.03.09.-10. éjfél

Homok

Aranyló homok
az életnek percei
elhagyott romok.

Alant ős-fonák
város mozgó kezei
mesélik korát.

Semmiből emelt,
de még vérző sebei -
s többé nem felelt.

Sivatagba rogy,
a nap és tűz hegyei
Birodalma fogy.

Sötét égbe lép
a Hold, s egy nép emeli,
s a kezdet a vég.

Bp., 2006.

A hozzászóláshoz regisztráció és bejelentkezés szükséges!
2012. 12. 01. - 11:52 | © szerzőség: Gelka