Nagy Gergely | Angst

Sok mindent nem értek Nagy Gergely könyvében azt hiszem, pedig igyekeztem figyelmesen olvasni. Nincsenek különösebb kortárs irodalmi ismereteim, pedig valószínűleg jó lenne, akkor én is tudnék talán méltatni benne olyan dolgokat, amelyeket mások megtettek már hivatalból. Én azonban mezei olvasó vagyok, aki kíváncsi volt, aki hatást várt a könyvtől, és annak az ígéretnek a beváltását, amelyet a könyv címe és nem utolsósorban borítója ígért.
Angst – mi is lenne az? Én Kierkegaard-nál hallottam ezt először, és nála egyfajta spirituális félelem volt ez, a „létezés kétségessége” okán, mélyen emberi, de az emberin túlmutató távlatokkal. Mindegy ez most persze, a szó átment a köznyelvbe és valami olyasmi félelmet jelöl, amelyet pusztán a létezés vált ki, és amely egy érzelmi, vagy érzelemmentességi állapot jellemez, amely rettegés és elidegenedés és elveszettség és tulajdonképpen maga a semmi. Underground művészetben különösen kedvelt fogalom ez, hivatkozni erre, albumcímként adni, vagy éppen ezzel leplezni valamit, a szerzőnek talán ebből a környezetből kattant be valami, amikor ezt a kifejezést választotta. Mindenesetre a könyvben újra és újra feltűnik a szubkultúrák – néha kissé naív vagy szándékosan idealizált (pl. fanzine „szerkesztőségek”, cigány-anarchista közös piac és ételosztás) ábrázolása, mint a quasi élhetőség kicsiny szigetei. Nagy Gergely könyve ott válik érdekessé, hogy ezt az állapotot valamifajta „harccal” akarja összehozni, amelyben az egyén ezt a rettegést valahogyan megélve városi harcosként definiálja magát. Az ok a város és az egyén egyszerre, ez végül is egyszerre váltja ki és konzerválja is a főszereplőben azt, amelyet itt angst-nak nevezünk.
A főszereplő, akinek nincsen neve, mert nem fontos vagy, mert egyszerűen személyiségnélküli már alapból (veled is megtörténhet – mindegy kivel történik meg) egyszerű figura, aki egy tipikus budapesti outsider. Létezik, mert lélegzik, eszik, iszik, mozog, valamit talán dolgozik is néha, de nem nagyon csinál bármit is, valahogyan úgy sejtem, hogy kamaszkora óta. Odáig beszerezte magának az alapokat és azokat gondolja tovább, azokból a régi, megszépített benyomásokból, gyökerekből táplálkozik. Előjön egy másik – ki nem mondott, be nem vallott érzés – a fel nem nőni akarás, a „hagyjállógva” tendencia. A főszereplő vegetál és lébecol. Ez az állapot, amely a történetünkben éppen a harmadik évtizedének első-középső részénél tart, (ha jól sejtem), elérkezett abba a szakaszba, amelyben most a rettegésbe fordul szükségszerűen. Hősünknek nincsenek különösebb szellemi távlatai, egzisztenciális tartalékai sincsenek, van a város, emlékei vannak, benyomásai vannak, nosztalgiája van, csapongó érzelmei vannak (ekkor még), és vannak kisebb-nagyobb tervei. Semmi komoly, mondanánk ezekre, összehozni egy képregényt a gyerekkori haverral (Graf) és azt egy undergroundból multivá fejlett cégnél megjelentetni (egyéb próbálkozások letudva ezzel kapcsolatban időközben), ennek neve mellesleg ez; Angst. A történet megy előre, a leírások atmoszférát tudnak sokszor teremteni, a képregény meg sikeres lesz, aztán bukik a csúcson. A főszereplő meg lebeg és süllyed és fél és rettegni kezd, vagy sokkal inkább rájön, hogy mindig is rettegett.
Nem tudja a főszereplő, hogy mi váltja ki ezt a rettegést, néha gondolkodik rajta és azon veszi észre, hogy ez egyszerűen van, vagy leginkább mi vesszük azon magunkat, hogy nagyon ez van. Igazából nem mindig érezni ezt, és nem mindig úgy jön át, hogy ez „az a” rettegés. Van amikor nyüszögés és szenvelgés, vagy infantilis nemtörődömség és egy bepuhult lazaság, vagy egyszerűen egy be nem vallott önzés, amelynek különösebb célja sincsen, csak egy egzisztenciális maszturbáció. Van ilyen, az ember ismer ilyen embereket, nincsen ebben semmi különös. Mondom, a dolog ott lenne érdekes, hogy ebből, vagy ebben az állapotban a harc feltűnik és elindulna a hős is valahova az önemésztésből. Kívül vagy éppen belül, az most teljesen mindegy, de ott volna és ebből az állapotból kivezetné az emberünket vagy éppen ezt az egészen egy másik dimenzióban tenné megélhetővé.
De nem. Nem ez történik.
Nincsen harc és a főszereplő a legkevésbé sem egy „harcos”, úgy értem nem küzd. Gyakorlatilag a harc meg sem fordul a fejében, sőt amikor a legjobb baráttal közös alkotásának – az Angst képregénynek – a nyilvánvaló elkurvásítása folyik, és ebben Graf egy barométer pontosságával jelez, emberünk alámerül jobban és a nagyobb rosszat választja, magát is becsapva, barátját elhagyva és fuldokolva.
Beszélhetünk lazábban, viccesen, hogy az a pali, aki helyekről helyekre jár, lóg a neten, multinál dolgozik, bulizik, élményeket keres, álmokat szövöget és szemlélődik az egy „városi harcos”, de a quasi vagy teljesen underground értelmezés szerint, tehát a szerint, amely ezt a kifejezést adekvátan használhatja, az urban gerilla nem ilyen ember. Abból a létből, amelyet a főszereplő folytat hiányzik az aktivitás, mindegy, hogy milyen, mindegy, hogy milyen célú és hatású, de hiányzik. Az emberünk sodródik az árral, nincsen benne ellenállás, nincsen benne tartás, nincsen benne egy mérce, egy pont, amikor azt mondja a présben, hogy nem, eddig és innen más lesz. Nincsen benne lehetőség. Nincsen benne élet. A szerelemben ösztönös és gyakran önző, pedig az esélye megvolt és a könyvbeli szerelme (?) Zhora olyan, akivel együtt, egymást segítve a fekália tenger fölé mehetett volna. A lány egy ponton megérzi, hogy a főszereplő erre az odaadásra képtelen, sőt benne is csak a rettegés, az elveszek a sötétben érzése van jelen, és erre nem tud gyógyírt találni a másikban. Ezért elmegy, egy utolsó és legnagyobb esélyt is eljátszva ezzel.
A regényben máshogy van harc, igaz, azt nem a főszereplő folytatja, hanem egy quasi anarchista – direkt akciós figura, Karel (érdekes, vajon mi köze van az igazi Karelhez?), aki legalább lázad, nemes céloktól vezérelve és nem is bután. Le akarja leplezni ezt az egészet, és ebben a főszereplő egy kicsit, passzívabban, de segíti – egy ideig, halványan, nagyon toporgósan. Ez ugye nem sok. Karel és Gréta ellenállási urban gerilla sikereinek örül ugyan, mint egy pattanásos kamasz, bukását meg tömegemberként egy sarokba szorított kis patkányként éli meg, némiképpen önző első reakcióval megint; mi lesz ha őt is elkapják?. Pakolni is kezd.
A harc szerepeltetése és ígérete megmenthetné hősünket, elsősorban saját magától, talán a várostól is és lehetne esélye. Így semennyi; idegelme kezelés, undor, végső csömör és azon is túl. A szokásos történet, ki lepődik meg ezen? Az ember nem érez sajnálatot a végén, hiszen több csónakja is volt a fuldoklónak, miért kellett mindegyiket baltával felhasogatni, főleg még ha nem is élvezte? Nincsen tanulság, nincsen katarzis, nincsen semmi sem. Bekövetkezett, elvégeztetett, aminek lenni kellett, a szabad akaratban ez is benne van ugye. Végigkísértünk egy életutat a nihilig, az undorig, a gyűlölet és önfelszámolás határáig és most itt vagyunk szánalom nélkül. Minek a sötét semmibe bámulni bambán?
A könyvben és a címben azonban több van. Őszintén? Én nem ezt vártam, nem ezt reméltem egész végig a könyvben. A városi harc és lét rettegésének párosítása kiválthatta volna azt, amely sok kereső számára egy kiút a mókuskerékből, abból, amelybe a főhős is belekerül és amelyben belebukik, úgy, hogy nem is magát, hanem a környezetét okolja. A könyv nem is figyelmeztetés, hanem egy szentencia jóváhagyása; látod, „itt nem lehet élni”? Ez talán egy közkeletű magyar underground szentencia, amely talán így folytatódik „de itt kell élni”. Ez hiányzik teljesen innen; továbbgondolni, cselekedni, továbbmenni. Kórtünet van helyette, beletörődés, a nélkül, hogy igazi bukás lenne a főhősben. Be nem váltott álmok, sosem volt remények. Ilyesmik.
Más címmel, más borítóval, vagy más történettel kellett volna ezt megvalósítani. Az egészről egy olyan szituáció jut az eszembe, mint amikor Graf beszél a megvalósítható képregényről a főszereplővel a lakásán. Egyszerű, lényegre törő szavakkal elmondja, sok hallgatással nyomatékosítja. Kiadás előtt egy zöld tea mellett le kellett volna ülni egy kicsit és beszélgetni a dologról. „Figyelj, ezt mindenképpen döntsd el. Vagy így, vagy úgy. A kettő együtt nem megy. Ütik egymást.”. „Graf„ nem volt, helyzet volt. Ki is ütötték egymást.

A hozzászóláshoz regisztráció és bejelentkezés szükséges!
2012. 11. 28. - 15:08 | © szerzőség: PHJ