Nitokrisz | Remus

Még mindig fogalma sem volt róla, mi hajtja. Hogyan…

Csak néhány percre hagyták egyedül a konyhában. Nem tudott tovább várni, indulnia kellett. Ők még mindig ott ülnek…, még mindig várják a semmit. Tudatlanok! Soha nem fog eljönni. Soha! Tudta és érezte. A valóság nem valóság többé… Csak néhány percre hagyták egyedül, de amint elhalt a távolodó léptek nesze, felugrott és kirohant a házból. Végigfutott a kihalt utcákon, míg el nem hagyta az utolsó házakat is. Ősz volt. A járt út helyett határozottan vágott neki a szántóföldnek. Sár, sár és sár mindenütt. Valahol a végtelennek tűnő távolban ért össze a barna tenger a szürke éggel. Semmi más nem volt ott. Vigasztalan komor táj. A leszálló köd fátyolként vágta el a maga mögött hagyott házaktól. A nap ugyan még sütött, de erőtlen hideg fényének nem volt mit megvilágítania. Teljesen egyedül volt. Csak a szél süvített néha a fülébe és tépázta meg a haját. Fogalma sem volt róla, mi hajtja. Azelőtt soha nem volt bátorsága kísérő nélkül nekivágnia ennek az útnak. Egyáltalán, semmihez nem volt elég bátorsága. Most viszont egy tudatát uraló felsőbb akarat vitte közelebb a kastélyhoz. Minden lépésért meg kellett küzdenie a cipőjére tapadt sártömeggel, de meg sem érezte. Gondolataiba mélyedve úgy érezte, senki más nincs ezen a világon és soha nem is volt. Sötétedett. Kezét szeme elé tartva nézett fel a napba, melynek már csak a fele látszott. Fekete árny kúszott a sápadt fénybe, végérvényesen homályba burkolva a semmit, ami körülvette.

Álmok. Hol van a valóság? Mi a valóság? Biztosan jelent valamit… Éjszakáról éjszakára közelebb jutott a megoldáshoz. Hányszor látta az elhagyott szántót! A kastélyt és a napfogyatkozást… Érzékei kiéleződtek: látta és érezte a dolgokat előre. Tudta, hogy most fog bekövetkezni. Most fognak találkozni… Mondták, eljönnek napfogyatkozást nézni. Mindenki. Ő is… De nem. Tudta, hogy nem így fog történni. Nem így kell történnie. A valóság a nappal együtt fogyatkozóban volt. Egyre sötétebb lett. Már nem látta a fényt: a köd mindent elnyelt. A bal oldalán néha felbukkanó cserjés mutatta, merre is jár. Igen, ott van az út a bokrok között. Szél tépázta fekete gallyak, megadóan a földhöz simuló száraz fű. Semmi szín, semmi élet. Rendületlenül menetelt tovább, már nem lehet messze. A háznál már rég észrevették, hogy eltűnt. Talán nem fogják erre keresni, talán a köd elrejti. Talán… A kopott piros autó közben befordult az udvarra. Nem értik, mi történhetett. Ők csak várnak és várnak, hogy megérkezzen, de ő tudta, hogy nem fog. Most már nem hagyta el a mellette futó cserjést. Hamarosan szemből is bokrok állták az útját. Hát megérkezett. Átvágta magát a bozótoson és ráakadt az ösvényre. Fehér ruhája sáros és szakadt volt. Hogy kerül ez rá? Vajon ebben indult el? Lehet… A fák sötéten és fenyegetően emelkedtek fölé, de nem félt. Végül elérte a patakot. Alig volt benne víz. Csupán egy gazzal benőtt büdös mocsár. Egy helyen tele volt dobálva szeméttel és faágakkal: a híd. De ő mindezt nem látta. Nem látott semmit, ami a túlparton volt. Eltakarta a köd. Csak a fekete fényű sima víztükör csillogott előtte. Meg akarta nézni benne magát, de nem volt tükörképe. Ez meglepte. Biztos, hogy fehér ruhában indult el? Belegázolt a vízbe. Érintése selymes és bizsergető volt. A partra lépve puha füvet érzett a talpa alatt. Nem volt rajta cipő… A fű zöld volt, a fákon voltak levelek. A köd felszállt. A patak túlpartján a napnak már csak egy kis sarlója világított. Folytatta útját az ösvényen, ami egyre mélyebbre kanyarodott a fák közé. Tavaszi erdő. Teljes csönd. A levegő friss volt, de mozdulatlan. Érezte, hogy sietnie kell. Az út egyre emelkedett. A fák sűrűsödtek, majd ritkulni kezdtek. Maga is meglepődött azon, milyen hirtelen ért ki a rétre. A domb tetején megállt körülnézni. Lent a rét szélén ott emelkedtek a kastély több száz éves falai. Ablaka egy sem volt beüvegezve, vihartépett műanyag ponyva lógott róluk. A bejáratot fák takarták. Csodálatos hely. Félelmetes, de varázslatos. Mindig is lenyűgözte. Azt mondták, régen kutyák őrizték. Még sose járt bent. Sose volt hozzá elég bátorsága. Csend volt és nyugalom. Egy őz vágott át a tisztáson, de ahogy jött, el is tűnt. Elindult lefele a kastélyhoz, de fél úton megállt. Nem mozdult semmi: se ember, se állat. —Itt vagyok!—kiáltotta hirtelen. Szavai visszhangja másodpercekig csengett, majd elhalt és újból teljes csönd lett. – Hívtál, hát itt vagyok!! – hangzott ismét a kiáltás, de semmi válasz. Tanácstalanul állt egy darabig, majd határozott léptekkel elindult az épület felé. Magabiztosan lépte át a küszöböt és járta végig a soha nem látott szobákat. Az alsó szinten látszott, hogy évekkel ezelőtt elkezdték felújítani: a kövezet frissnek tűnt, de árulkodtak még a sarokban hagyott törmelék kupacok is. Lent semmi.

—Tudom, hogy itt vagy!— szavai belevesztek a csendbe – Érzem… —suttogta maga elé. Megkereste a korhadt a falépcsőt és felment az emeletre. Érintetlen… Fapadló, kitört ablakok, törmelék, antik bútorok maradványai. Csodálattal érintett meg egy fekete fából készült öltözködő asztalt, aminek tükre szilánkokban hevert a padlón. Mennyit hallott erről… Ujjai végigcsúsztak egy koszos papírdarabon. Fölvette és megfordította: a Kiegyenlítődés.

—Hol vagy?!? — kiáltotta egyre kétségesettebben. Újabb szobák és újból semmi. Pedig itt kell lennie! Sose árulta el kicsoda… Sose kérdezte meg… Most vagy soha. Tudta jól, hogy ez az egyetlen esélye; nem lehet, hogy nincs itt! Nem lehet! Az összes szoba üres volt. Megszédült. A lépcső korhadó korlátjába kapaszkodva kapkodott levegőért. Aztán összeszedte minden erejét: —Remus!!! A kiáltás betöltötte az egész kastélyt, az egész rétet. Mintha nem is emberi lett volna. Már nem hallotta, de a visszhang még percekig zengett. Csalódott volt és erőtlen. Lassan elindult lefele a lépcsőn. Minden lépése bizonytalanul reccsent a korhadt gerendákon. Nem akart még visszamenni. Egyáltalán nem akart visszamenni. Úgy érezte, valaki egy láthatatlan lánccal a kastélyhoz kötözte. Már akkor is így érzett, amikor először járt itt. Kilépett az épületből, de rögtön vissza is fordult. Elindult befele, de meggondolta magát. Az ösvényt követve visszasétált majdnem a domb tetejéig és lerogyott a zöld fűbe. A nap odakint teljesen elsötétült… Csak nézte, nézte a kastélyt, de az épület hallgatott. Térdét magához húzta és ráhajtotta az arcát. Minden porcikájával érezte a jelenlétét, betöltötte az egész lényét, mégsem állt hatalmában látni… Órák teltek el így vagy csak percek? Nem tudta. Elveszett az időtlenségben. Ezüstös fény omlott rá: telihold világította meg az éjszakát. Szinte némán susogott a fű, mégis meghallotta. Megérezte… Valaki járta a zöld dombokat. Felnézett. Egy farkas állt vele szemben. Hatalmas és méltóságteljes állat volt; mintha nem is látná őt, úgy bámult a semmibe, majd okos fejét a holdra emelve kísérteties vonyítást hallatott. Összerezzent. Félelmetes volt, de úgy érezte, a farkas nem fogja bántani. Mintha ő is a kastélyhoz tartozna… Az ajtón egy fekete ruhás alak lépett ki. Minden fekete volt rajta. Köpenyének csuklyája mélyen az arcába volt húzva, kezében fénytelen lámpást tartott. Lassan sétált fölfele. A farkas észrevette és engedelmesen visszatért hozzá, mint kutya a gazdájához. A lány felugrott tekintetét az idegenre szegezve. Egész testében megremegett, a következő pillanatban viszont már lefele futott az ösvényen. Alig néhány méterre egymástól álltak meg. —Remus…— suttogta a lány. — Én vagyok.—válaszolta. Hangja komoly volt, de megnyugtatóan dallamos. — Ki vagy te? Miért kísértesz engem?—végre föltehette azokat a kérdéseket, amik hónapok óta nem hagyták nyugodni. Végre teljesült a vágya, végre találkoztak. A boldogság hulláma futott át rajta és egy mosolyt húzott az arcára. —Hát nem tudod?—kérdezett vissza a férfi. A lány lehajtotta a fejét. Egészen eddig az arcát próbálta fürkészni, de a csuklya fekete árnyékot vett rá. Milyen egyszerű is lenne, ha megmondaná. Ha nem kéne szembenéznie a hiábavalósággal, hiszen már olyan régóta tudta… Minek is jött akkor ide? —A titkom.—válaszolta halkan. Tekintetük találkozott. Remus mozdulatlanul állt előtte, de mintha az őt takaró áthatolhatatlan köd elszállt volna. Fényképről a lány már jól ismerte. Gyermekien szép vonásait jól ellensúlyozta a szemében ülő bölcsesség. Nem válaszolt, hanem a teliholdat kémlelte, mint előtte a farkas, aki most nyugodtan feküdt lábainál a fűben. Lassan felemelte a kezét és a fénybe tartotta. Átsütött rajta a holdsugár. – Tüzek gyúlnak az éjszakában, hogy az eltévedt vándort vezessék.—mondta végül, de nem nézett a lányra. Tekintete a távolba veszett, mintha a láthatatlanul lángoló jelzőtüzeket keresné. – A te életedben én vagyok az egyik…

A nap újra kisütött a szántóföld felett. Hideg szél fújt az arcába, amitől összerezzent. A kopott piros autó alatt macskák játszottak. Az udvar közepén állt a nyirkos őszben. Az ablakhoz lépett és meglátta benne halvány önmagát…