Részemről a Swans tavalyelőtt májusban adott Trafós koncertje a 2011-es év legmeggyőzőbb előadásának számított, nagy öröm volt hát számomra, amikor új albumának turnéállomásai között Budapest ismét ott szerepelt. Az Akvárium klub adott helyet kedd este a Hattyúknak és az őket felvezető Xiu Xiu-nak.
Ez utóbbiról rengeteg szépet és jót lehetett hallani, a beharangozókban: az utóbbi évek leghatásosabb experimentális bandájaként is aposztrofálják ő(ket), ám ezúttal ezt az oldalát nem sikerült számomra domborítania szólóban érkezve az alapító Jamie Stewartnak. Az egyébként stíluskavalkádot felvonultató Xiu Xiu (nekem legtöbben a susu kiejtést javasolták) a szintipoptól a pszichedelikus rockon át a jazz- és blues elemekig nem riad meg semmit beépíteni zenéjébe, a végeredményt pedig nagyon kajálják jelenleg tengerentúlon innen és túl. Annak a harsány punkos attitűdnek, amely az anyazenekart jellemzi, ezúttal nem volt helye a repertoárban, akusztikus gitáron kísért érzékeny balladák sorakoztak egymás után, hátterében finom zörgésekkel jelzésértékűen – a földbedöngölést mindenképpen Giráéknak meghagyva. Tudom, hogy vannak olyanok, akik kifejezetten nem is a Swans miatt érkeztek az Akváriumba, nem egy csalódott arcot és tétova várakozó toporgást tapasztaltam a koncert alatt, a nagyjából egyórás koncert után nem követelt vadul többet senki – de az igazi lényeg úgyis ezután következett.
A kazettán agyonnyűtt „Children of God” (1987) bármikor hallgatásra méltó volt nálam (ha jártam volna tengerpartra nyaralni, akkor nem vittem volna ugyan magammal), az elmúlt évtizedben is ereje és értéke nálam töretlen – emellé még Jarboe nélkül is vitathatatlanul súlyban korrekt albumot „Will Guide Me Up a Rope to the Sky” tett le a 2010-ben visszatérő Swans, majd ezt megturnéztatva komoly elismerést söpörhettek be nemcsak a közönség, de a kritika részéről is. Ezen az úton továbbmenetelve öltött formát 20. (!) stúdióalbumként a „The Seer”, ami dupla CD formátumban jelent meg, számos vokalistát felvonultatva (Mimi Parker, Karen O) de ezek közül a legfontosabbat Jarboe személyében, ami nemcsak egy múltbéli egyensúly helyreállásának momentuma, de abbéli reményemnek is életben tartója, hogy a két művészt – mármint Girát és Jarboe-t – még van esélyem egy színpadon látni. Erre sajnos ezúttal élőben nem került sor, de ettől függetlenül felkavaró és intenzív élményben részesültem. A kezdeti feszültséget megteremtő pulzáló felvezetés 10 perce után gyomorszájba vágtak, és azt a fájdalmas fojtogató érzést tulajdonképpen igyekeztek is megtartani mindvégig, forgatva és el nem eresztve. Nem mondhatnám, hogy határozottan köszöntek vissza a „The Seer” szerzeményei (Gira bevallása szerint is a koncerteken formálódnak át-meg át a dalok, egy koncerten hallani egyszeri és megismételhetetlen), motívumok előbújtak majd visszafűződtek a három gitár, szintetizátor és 2 dob gerjesztette hangfüggöny mögé, a két és fél óra alig elkülöníthető egybefolyó perzselő folyamként hömpölygött végig a hallójáratainkon.
Végighömpölygött és gyógyíthatatlan lyukakat égetett, de aki Swans koncertre megy, az a tűzzel játszik – könnyen megperzselődhet. Így érezhetett rajtam kívül valószínűleg még vagy 5-600 ember, ugyanis majdnem teltházas töretlen figyelem kísérte végig az előadást, tétova toporgás és másodpercnyi üresjárat nélkül. A Swans ezen az estén újra erőszakot tett rajtunk, és biztosan állíthatom, ha lehetőségem lesz még rá a jövőben, én akkor is hagyni fogom magam.
Valovics Tímea fotói
- A hozzászóláshoz be kell jelentkezni
