Szerb Antal | Utas és holdvilág

„Félálomban szakadékos, vad tájat látott maga előtt… (…) A tájnak baljóslatú és veszendő hangulata volt, és veszendő volt az a kis figura is, az utas, aki botjára támaszkodva ment át a tájon, feje fölött a hold világa. Tudta, hogy az utas nagyon régóta megy egyre elhagyatottabb tájakon, izgatott fák és stilizált romok alatt, viharok és farkasok rettegtetik, és talán nincs más senki sem, aki olyan éjszakában vándorolna és olyan egyedül.”
Történetünk a 36 éves Mihály vándorlásáról, bolyongásáról szól, aki életének kiteljesedését kutatja, a felemelő életérzések megragadását és megtartását. Egy helyet, aminek értelme van, a helyet, ahol mindent betölt az értelem. Mihály külső környezete szemében különös, elvont figura, mentesen az okoskodó póztól, ezáltal valami karizmatikus aura lengi körül. Akik ösztönösen megérzik különlegességét, azok érdeklődését felkelti önmaga irányában. Mihály egész életében keresett valamit, valamit, ami más. Ami kívül esik a nyárspolgári sablonokon és a beszürkült, monotonná vált társadalmi kliséktől, konvencióktól. Csendes, magányos harcot vív a köz korlátai ellen, de harcában vissza-visszatér az önmaga legmélyén, mások számára be nem vallottan létező gyengeségének, veszendőség érzésének tudata. Időnként rettenetes depressziók gyötrik.
Lázadó kívülállósága már ifjúságában kezdődik, és ettől az ifjúkori beállítottságától nem tud elszakadni. Ahogy szokták mondani, nem áll be a sorba, a köznapi értelemben vett felnőtté válása egyre várat magára. Barátai is hasonló személyiségű, különc egyénekből tevődnek össze: a testvérpár, Éva és Tamás. Éva egy egyedi, igazi szépség, varázsa van, valami sejtelmes misztikum rejlik egyéniségében. A baráti körben hol egyik, hol másik fiú esik bűvöletének mélységébe. Tamás nem kevésbé elvont és különc. A két testvér teljesen elszakadtan él a tények világától. Lázadásuk lényükből fakad. De míg, ami nekik természetes szabadság, az Mihály számára, ha burkolja is, nehéz, görcsös lázadás. Teljesen sosem tud velük azonosulni, számára a testvérek életfelfogása inkább egy eszményképpé válik, amit örökké kerget. Viszont Évába beleszeret, egy mindent elborító, különös dimenziójú szerelemmel, amire talán a szerelem szó már nem is a legjobb kifejezés, de ennél a szónál maradva ő lesz élete legnagyobb szerelme.
Tamás lázadása lassanként sötét szélsőségekbe csap át. Már nemcsak a társadalmi, hanem magának az életnek a keretei is kevésnek bizonyulnak a fennkölt kiteljesedéshez. A mindent kitöltő szférákat a halál birodalmában véli sejteni. Egy nem túl kidolgozott öngyilkossági kísérletet követ el Tamás Mihállyal, de nem a halál, az enyészet, a megsemmisülés, hanem a meghalás aktusa motiválja őket. Egy színházszerű, mindent megremegtető előadás. Mihályt továbbá még az áldozat szerep vonzza, e szerepben való játékos tetszelgése egy bizonyos kellemes melankóliaszerű érzéssel tölti el.
Később a barátok útja, mint oly gyakran lenni szokott, szétválik. Mihály apja vállalkozásába társul, Tamás hivatalnok lesz. A grandiózus álmodozások kora lejárni látszik. De Tamás az új környezetében rettenetesen szenved. A hétköznapok taposómalmát nem bírja elviselni. Végez magával, ahogy később egy barát meséli, mielőtt meg kellett volna alkudnia a mindennapok valóságával. Ő ilyen volt, ezt hordozta magában. Beszélik azt is, hogy testvérével, Évával annyira eszményítették egymást, hogy viszonyuk volt, Éva terhes lett és ezért lett lelkiismeret furdalásában Tamás öngyilkos. A valós ok akár lehetett ez is.
Főhősünk, Mihály története és a regény azzal kezdődik, hogy Mihály olaszországi nászútján megszökik újdonsült feleségétől, Erzsitől, aki viszont a férjét hagyta el Mihály miatt.
Mihály ifjúkora óta megerőltette magát, hogy más legyen, mint amilyen. Szeretett volna beilleszkedni a normálisként címkézett világba. Számára Erzsi a nyárspolgári rendet jelentette, azt a biztonságot, ami elől Erzsi viszont menekült. Erzsi számára Mihály, pedig a nagy kalandot, a lázadást, az idegen titokzatosságot jelentette azzal az élettel szemben, ahol a férje szeretete – mert állandóan azt hangoztatta, hogy szereti, de inkább birtoklási és uralkodási vágy volt ez inkább, mert Erzsit igazából sosem ismerte - egy ellaposodott, de biztos világgal szolgált számára. Erzsi úgy érezte, hogy „Mihály révén majd ő is túljut a falakon, ki a vad bozóttal benőtt árterületre, ami ott kívül terül el, ismeretlen messzeségek felé”. Lesz valamije, valakije, ami a polgári élet kereteitől teljesen idegen. Mihály úgy érzi, hogy békét kötött a világgal, azzal, hogy megnősült, valamint tulajdonképpen ezért a kompromisszumért a megnősüléssel jutalmazta meg magát. De az önmaga elől történő menekülés csődje nem sokáig várat magára. Szunnyadó démonai, egész ifjúságának nosztalgiája, a lázadás, a neki megfelelő életkor hangulatának maradandóvá tétele iránti igény elementáris erővel törnek fel. Mert az emberek változhatnak, de alapvetően, a lényük legbelső magja ugyanaz marad. De Erzsi nem érti Mihályt.
Mihály lepergeti maga előtt az Erzsivel elképzelt jövő lehetőségeit, elbizonytalanodik, megretten. Mert tudja, hogy Erzsi számára nem fogja tudni biztosítani azt az egzisztenciát, ami Erzsit, mint vonzó nőt megilleti. És úgy sejti, hogy a különcségének varázsa is előbb-utóbb megkopik a nő szemében és hát mi értelme is akkor az egésznek, összegzi. És a döntő, önmaga mélyében elfojtott fő motívum az, hogy élete igazi, őszinte, de reménytelennek látszó szerelme Éva. Erzsiből valahogy hiányzik az a misztikum, amit Mihály mindig is keresett.
Mihály olaszországi barangolásai során eljut az öngyilkosság gondolatáig. Indítékának több összetevője is van, főként, ha figyelembe vesszük, hogy lénye legmélyén nem az a tipikus öngyilkos jelölt. Egyrészt tettével azonos szintre akarja magát emelni az Éva által imádott Tamás ideáljához, másrészt a reménytelen és egyetlen, értelemmel telített szerelmet akarja így lezárni, egyúttal ezzel az utolsó gesztusként, mintegy a lázadás legdeviánsabb formájával imponálva Évának, továbbá leszámolni az elmozdíthatatlan korlátokkal. Éva, aki Tamás öngyilkosságánál is segédkezett, Mihály kérésére, hogy legyen jelen az ő öngyilkosságánál is, csak kurtán annyit válaszol, hogy ott lesz. És ettől a kurta választól kezd először repedezni Mihályban valami, ami Éva volt. Fagyos halálkultusz. Csak ennyi Évának ez az egész, csak ennyit ér neki ő? Éva valamikor szerette Tamást, de nem volt közös útjuk, azóta Éva a külön útját járja. Éva nem tud Mihállyal lenni, annyira erősen él benne a bálványozott testvér, Tamás képe, hatványozódva az ő egykori hármas baráti szűrőjükön keresztül. Talán Mihály is túl sok vágyát és álmát összpontosította a neki ideális lányba. Majd Éva lassan elhalt Tamásban, közömbössé vált, kihűlt. És utána ijesztő űr maradt.
Az öngyilkosságot még Éva érkezése előtt, ahogy sokszor lenni szokott, apró közjátékszerű epizód zavarja meg. Egy olasz lány jön Mihályért, aki egy keresztelőre keresztapaként hívta meg korábban a külföldi Mihályt. A keresztelői vacsorán Mihály erősen berúg. Delíriumos álmában mintegy sötét árnyakként a kamaszkora óta kísértő halálkereső vágya víziókban és az ebből következő halálfélelemben tör rá.
Mire felébred és kijózanodik, a halálvágy „ha a külső valóságban nem is, de a lélek valóságában beteljesedett. Ezzel a vágy, legalábbis jó időre, ha ugyan nem végleges, kielégülést nyert, megszabadult tőle…” A halálvágy elmúlt.
Éva Indiába utazik. Erzsi egy perzsa férfival keveredik viszonyba, de idő előtt kiszáll belőle. Visszatér férjéhez, mert elrettenti az a jövőkép, amely a nagy titok hajszolása során esetleg vár rá, a férfitól férfihoz sodródás rémképe. Ez nem ő lenne; ha bizonyos értelemben lemondással is, de szembenéz saját valójával.

És Mihály? Sosem szerettem a könyvek legvégét elárulni, mintegy lelőve a poént, de a történetben szereplő öngyilkossági momentumok és halálkultusz (annak ellenére, hogy jelen esetben a művészi megjelenítése is teret kap) után a könyv mégis optimista és pozitív mondanivalója miatt, ez esetben kötelességemnek érzem a monumentális zárszót is idézve, pár mondattal utalni a végkifejlettre.
Mihályt meglátogatja apja és ő értékelve a realitásokat, hazamegy vele Pestre. Útközben hazafelé már munkahelyi dolgokról beszélgetnek, mint bárki más. De Mihály gondolatai tovább szárnyalnak.
„… kibámult az ablakon, a hold fényében próbálta kivenni a toszkán hegyek körvonalait. Életben kell maradni. Élni fog ő is, mint a patkányok a romok közt. De mégis élni. És ha az ember él, akkor még mindig történhetik valami.”
Ezen az utolsó mottó értékű mondaton egyszer minden reményvesztettnek el kellene legalább pár percet gondolkodnia.


Szerb Antal Utas és holdvilág című regénye lebilincselő, döbbenetes horderejű, tanulságos olvasmány. Profánul fogalmazva, legtöbbször két-háromoldalanként, olyan velős mélységű mondatok vannak beszúrva a pergő cselekménybe és gondolatokba, hogy az olvasó sokszor egy-két pillanatra megállva, önkéntelenül is elgondolkozik. Igazi mestermunka.