C. Baudlaire
Nyomor és csillogás rothadó ágyán,
mélyenülő fekete szemeid alól,
a bűn és a szépség szárnyszegetten dalol,
mert elfutottak a költők rajtad kívül gyáván.
Nyugalom, sírás, bú és vétek,
a romlás és rothadás oltára alatt,
lázadásból felépített szabad akarat,
szeretné hogyha szeretnétek?
Ahány szirmú és színű virág
hever a mezőkön, kaszálón, réten,
annyi pusztuló kétes világ
létezik a létezésben,
mert tudod minden olyan azóta is, nem változott semmi,
csak erődből és létezésedből merítve tudtam bizonytalanná lenni.
Temetés
Feljajdulás
távolról érkező hangtalan fájdalom,
ahogy a ravatalon
barna kocsikerekek mennek el
csikorogva a téli havon.
Szent beszéd, a pap beszél,
halk zokogás a fák alatt,
ahogy a koporsó földet ér,
egy rózsacsokor a túlvilágra elkísér.
Odatapadt hozzá,
mert esett az eső,
még egy utolsó pillantás,
és temet a temető,
a sírásó az elföldelő.
Lélekvándorlás
Hús és vér összetapadása,
a világ állandó körforgása,
egy szellem amit a test ölel,
kitörésre készülő másik testben nyugszik el,
hogy onnan is mikor úgy érzi menni kell,
feltételek nélkül szakadjon el.
Legfelsőbb cél az öröklétbe jutás,
mely újabb utakra ad indíttatást.
Találgatások az ismeretlenben
Én már nem tudok felállni,
s tovább csinálni,
már egy jó ideje erőtlen vagyok,
pedig a nap mindig másképpen ragyog.
Mindig ráébredni valamire nagyon rossz dolog,
szép szavak helyett inkább káromkodni fogok.
Nincs már semmi ami összetartaná a világot,
altató helyett jóéjszakát kívánok.
Aki álmos, az ébredjen fel,
aki aludni akar, annak még várnia kell.
Aki fél, hogy nem maradhat tovább,
az pusztuljon el, s alkossa újra magát.
Görcsösen elgurult csontok,
valami nagyon elrontott.
Porból és sárból való összetapadás,
s ez az utolsó, a végső rohanás.
Vagy ki tudja, hány út áll még előttünk,
ahol meg kell majd halnunk, vagy valakit megölnünk.
Pedig a tanítás régen is úgy hirdette már,
hogy minden egyes halál után friss kenyérrel adózik a halál.
Mindegy, hogy éled, haldoklik vagy szárad,
ajkamról örökké csak a felesleges szavak hada árad.
Nem mondhatok sem bíztatót, sem olyat mi erőt sugároz,
nem vagyok nagy, sem kicsi, csak olyan magányos.
Körforgás
Lassan rügyeket bontok a hideg elmúltával,
és kivirágzom, s nyáron majd beérnek gyümölcseim,
de a magjaim körül a húsom mindig keserű marad,
mert védekezni így még szabad.
A nyár utolsó sugarai már éreztetik velem,
hogy készülődnöm kell, hogy a halál elvigyen.
Ezernyi karjaimon a bőr már megrepedt,
mert a testem milliónyi élősködőnek ad helyet.
Leveleim fáradtan és küszködve magukkal,
sárga könnyekben úszva néznek vissza rám,
s egy darab földben gyökerem majd megmarad,
mert a föld az én anyám, s mindig az is marad.
S ha úgy érzem, hogy mindennek vége már,
amikor a lélek belém már csak hálni jár,
fagyos testemről olvasztok majd jeget,
hogy az élet a tavasznak adjon bennem helyet.
Megjelent a Tajtékos Sorok I. számában
- A hozzászóláshoz be kell jelentkezni
