Van, aki a szabadságért lázad, más pedig egyszerűen csak nem akarja, hogy levágják. Pálfi György Tyúk című filmjének hőse egy ilyen lázadó: egy fekete tyúk, aki megszökik a halálra ítélt tömegből. Nem beszél, nem filozofál, nem keresi önmagát – csak menekül.
Közben tojásokat rak, mert valami makacs ösztön mégis azt súgja neki, hogy érdemes folytatni.
A görög táj ettől lassan bizarr túlvilággá változik, ahol az élet éppoly olcsó, mint bárhol máshol.
Pálfi groteszk meséje mögött ott vigyorog az emberi civilizáció teljes abszurditása: tenyésztés, fogyasztás, szaporodás, pusztulás.
Nincs nagy megváltás, csak néhány szökési kísérlet a rendszerből – és a rendszer mindig éhes.
A Tyúk egyszerre fekete komédia, állati túlélőfilm és meglehetősen cinikus példázat arról, milyen nehéz életben maradni egy olyan világban, amelynek pontosan megvan a terve veled.
Nézni néha mulatságos, néha kegyetlenül szomorú, de egy pillanatra sem kényelmes.
Mert a végén talán nem is az a kérdés, hogy miért menekül a tyúk – hanem hogy miért hisszük, hogy mi különbek vagyunk nála.
