„Minden dolog csak jelkép”
A Szent Dionysios templom falán sorban ikonok voltak, a középső kép Krisztus pokolraszállását ábrázolta, amint két karját kitárva magával húzza a koporsóból kikelő holtakat. Anastasis, a feltámadás ikonja. A szerzetes, akire a templom gondját bízták, már olyan régen szolgálta a szentélyt, hogy képtelen volt felidézni azt a napot, amikor feladatával megbízták. Rendszeresen megtisztította a kis templom ikonjait, ügyelt a berendezés tisztaságára, művelte a veteményest. Minden nap ötször elénekelte a hálaadó himnuszokat, és megcsókolta sorra az ikonosztáz szentjeinek képét. Gyülekezete már régen nem volt, talán öt év is elmúlt azóta, hogy utoljára élő emberrel találkozott. Nem bánta. Egy valakit várt, akiről tudta, hogy egyszer fel fogja keresni. A 2010-es év derekán aztán egy autó parkolt le a templom bejárata előtt, az alig használt műút mellett. Szürke reggel volt, a közeli erdő mélységes csendet árasztott magából.
„Már most” – gondolta a szerzetes, aki éppen fát aprított a főzéshez. „Miért siet úgy?”
Az autóból egy férfi szállt ki. Kissé ápolatlan benyomást keltett, kopottas bőrdzsekit viselt, vonásai durvák voltak. Már messziről látta a szerzetest, és ő is a férfit. „A lovag” – gondolta a szerzetes.
A férfi és a szerzetes köszöntötték egymást, majd egyszerre megindultak a templom nyitott ajtaja felé.
- Már vártalak – szólt a szerzetes. - Megtaláltad a választ a kérdéseidre?
A férfi hallgatott. Leperegtek előtte életének eseményei, mindaz, ami az utóbbi negyven évben történt. Tudta, hogy egy nap ismét szembe fog kerülni a szerzetessel.
Egy ideig csak a kis templom kivilágítatlan, hűvös előterében várakoztak, majd a szerzetes kinyitotta az ajtót és beinvitálta az újonnan érkezetett. Az idegen férfi lassan, nehézkesen formálta a szavakat, mintha nehezére esne a beszéd.
- Képtelen vagyok – kezdte, – megérteni, hogy miért nincs semmiféle titok. Amikor beléptem a rendbe azt hittem, megérthetem Isten titkait. De semmi.
A szerzetes felvonta a szemöldökét.
- Akkor nem sokat tanultál – mondta. - Istennek nincsenek titkai.
A férfi haragos fintort vágott.
- Közelebb akartam jutni az igazsághoz, de rá kellett jönnöm, hogy nincsen semmiféle igazság.
A szerzetes bólintott.
- Te körülutaztad a világot, én pedig egész életemben a kolostorban vártam, hogy ezt megtudjam.
- Akkor hát mi értelme volt? – kérdezte a férfi. A szerzetes hallgatott.
- Azt mondták rólad, hogy te tudod az igazságot és még sincsen semmiféle válaszod… Amíg a kolostorban voltam azt hittem, te majd megmutatod nekem a Valóságot. De éppen a valóság cáfolt rá a tanításodra.
- Elmesélek egy történetet. – mondta a szerzetes.
Sok évszázaddal ezelőtt, talán a 13. század közepén élt egy ember, aki egész életében az igazságot kereste. Hercegi családból származott, s Aquitániában született, fényűző udvartartás közepette. Beleszeretett egy báró leányába, Provancei Eleonórába, aki hatalmas birtok örököse volt, és szépségét a trubadúrok énekelték meg.
A herceg végül feleségül vette a lányt és hamarosan gyermekeik születtek. Gazdagok voltak, egy egész tartomány urai, jobbágyok ezrei művelték rengeteg birtokukat. Bejáratosak volt a királyi udvarba, a herceg apja a király tanácsadói közé tartozott, s azt rebesgették, a király halála után az ifjú herceg fogja megkaparintani a régensséget. Elenonóra a királyné bizalmas társalkodónője volt.
Senki sem tudja miért, a herceg, nem sokkal második gyermeke születése után, egy reggel elhagyta a kastélyát, és soha többé nem tért vissza. Azt mondogatta, hogy az „igazságot keresi.” Felöltötte a templomosok egyenruháját és a szentföldre utazott. Átkelt a tengeren, ahol bizánci kalózok fogságába esett, azonban sikerült megszöknie, hogy részt vegyen Frigyes császár hadjáratában. Jeruzsálem ostromakor egyetlen csatában harmincöt ellenséges katonát ölt meg, levágott fejüket a sátra előtt tűzte lándzsára. Az egyiptomiak az ő nyelvükön Ahraam Al-Maut-nak „Eleven Halál”-nak nevezték, mert soha, senkinek sem kegyelmezett . A herceg úgy hitte, az igazság keresőit az úr védelmezi, és ez a hite életben tartotta a pestis idején, és megóvta a csaták forgatagában, pedig mindig a legreménytelenebb küldetéseket vállalta magára.
Egyszer azonban, mikor két társával betört a Szultán táborába, az ellenség fogságba ejtette. Borzalmas sebeiből ugyan felépült, de eladták rabszolgának Egyiptomba, s innentől kezdve nem sokat lehetett hallani róla. Csupán annyit tudok, hogy egy-egy gazdag perzsa úr szolgálatába szegődött és hogy Szíriában Al-Malekh-nek, az alkimistának volt a tanítványa. Ezt követően látták Perzsiában és a Gangesz mellett, úgy tudják testőr volt és félelmetes gyilkos. Szenvedélyesen szeretett egy Dahlia-Lila nevű perzsa kurtizánt. Élete alkonyán egy elhagyatott kolostorban élt magányosan, valahol a nepáli hegyek között. Úgy tudják buddhista szerzetes lett. Gyógyítással foglalkozott, és arról lett híres, hogy érintésének mágikus ereje van, képes gyógyítani a leprát és a vakságot. A legenda szerint egyszer Kashmirban járva visszaadta egy anya halott gyermekének életét. A környéken hamarosan elterjedt a hír, hogy egy tudós fehér láma lakik az elhagyott barlangkolostorban, akinek csodatévő ereje van. A nép özönleni kezdett hozzá. Minden nap várakozott valaki a kolostor bejárata előtt. A környékbeli falvakban szentként kezdték tisztelni, s úgy tartották Maitreya Bódhiszattva megtestesülése.
- És mi történt végül a csodatévővel? - kérdezte az idegen férfi.
- Megölték – felelte a szerzetes. - Egy lovag tette, Shao Cheng , aki az igazságot akarta tudni. Éjjel érkezett, valahonnan Kína irányából. Mielőtt lovaggá vált, szerzetes volt, híres filozófus, aki a Tao összes diszciplináját tudta. De úgy érezte, hazugságban él, ez neki kevés. Napokon át beszélgettek.
- Amikor legutóbb találkoztunk, én voltam a Lovag s te voltál a pap. – mondta a Csodatévő.
- Emlékszem rá, felelte Shao Cheng, Britanniában történt, amikor Claudius császár hadjáratot vezetett a britek ellen. A 7. légió megszállva tartott egy települést, Londiniumtól északra. Három csatát vívtunk a rómaiakkal, de ők mind a három esetben győzelmet arattak. Én Druida voltam, Cernunnuos istenség szent ligetének őre.
- Én a 7. légió egyik tribunusa voltam, felelte a Csodatévő, - a civil életben filozófus, Platón iskolájának követője, s beavatást nyertem az Eleuziszi misztériumokba. Néhány művem is volt, a Timaiosz és a Phaidón kommentárjai. Te ismertél engem, holott sohasem találkoztunk. A negyedik, mindent eldöntő csata előtt beszéltünk, mikor a légió már elsáncolta magát és nyugovóra tért az erődített táborhelyen. Én az éj leple alatt kilopakodtam a szent liget irányába, és te ott vártál rám.
- Elmondtam neked, hogy a Görögországban és Rómában jártam, ahol megismertem a sztoikusok, a platonisták és az epikureusok tanításait. Tudtam a kommentárokról, s azt is tudtam, hogy ide érkezel. Azt mondtam neked, körbeutaztam a világot, hogy az igazságot keressem. Szerettem volna megismerni a világegyetem összes istenének természetét, hogy aztán megismerjem az egyetlen egyet, az arc nélküli istent, ami mindennek a része, és aminek minden a része, ami egyszerre véges és végtelen, minden és semmi. De tudtam, hogy meg fogok halni a csatában. És ölni fogok. Nem fogok választ kapni a kérdéseimre.
- Képtelenség lenne. - feleltem én. - Senkit sem tudsz megölni és semmi nem tud megölni téged. Csak nem hiszed, hogy bármit meg lehet semmisíteni ezen a világon, ami nem semmi már önmagában? Minden ami van, örök, csak a megnyilvánulási formája változik. A kérdésed is az.
- Tévedés – válaszoltam akkor. - Ismerem a tanításaidat, de tévedsz. Minden, ami a világon van, az itt és most van, én itt és most akarok választ kapni a kérdéseimre, nem egy elképzelt túlvilágon, sem egy másik életben. Bejártam Rómát és jártam a Perzsák országában, voltam Görögországban és Szkítiában. Megismertem sokféle istent, de én csak az egyet akarom ismerni, amiből minden más isten ered. Meg akarom tudni a teremtés miértjét. Ha minden örökkévaló lenne, mi értelme lenne a halandóságnak? Hogyan fogom ezt megérteni, ha most meghalok?
- Nincs valóságos halandóság, ahogy nincs valóságos születés sem. Semmi nem valóságos abból, amit annak vélünk. – mondtam akkor. Valójában sohasem születtél és sohasem fogsz meghalni. A teremtésnek nincs miértje, mert nincs teremtés sem.
- Akkor hogyan lehetne bármi is örökkévaló?
- Magadnak kell rájönnöd.
- Másnap a rómaiak megtámadták a britek utolsó erődítményét. – mondta Shao Cheng. A légionáriusok előrenyomultak és sorra visszaverték a harcikocsik támadásait. A szent liget lángolt. Emberek égtek és őrjöngve csapkodták magukat a földhöz. A rómaiak kutyákat uszítottak a falura, amelyek eleven falták fel a britek gyermekeit.
- Igen, emlékszem én is, – felelte a Csodatévő. Arra is, hogy én csaptam le a fejedet, amikor lemészároltuk a ligetet védelmező harcosokat.
Shao Cheng meghajolt. – Valóban kiérdemelted a hírnevedet. - Mondta. – A következő alkalommal Peruban fogunk találkozni. Én konkvisztádor leszek, te pedig egy inka uralkodó leánya. Egymás szeretői leszünk. Én a kereszténységre foglak téríteni téged, s te meg fogod nekem mutatni az utat az Örök Élet forrásához. Akkor alkimista leszek, és azt fogom gondolni, az örök életet kell ahhoz megtalálnom, hogy megismerjem a Titkot. De az örök élet forrásából méreg fog csorogni. - Talán valóban így lesz. felelte a Csodatévő. – Talán egészen máshogy. Találkozni fogunk. Shao Cheng meghajolt.
– Kiérdemelted a hírnevedet. – mondta.
Másnap távozott a kolostorból, s a Csodatévő kihűlve feküdt a barlangkolostor padlóján. Torkát átmetszette a Lovag pengéje.
Az idegen férfi bizalmatlanul nézett a szerzetesre.
- Nem sokat értettem meg a tanításodból. Talán magad sem érted. Miért találkoznak csak bizonyos korszakokban? Mi ennek a jelentősége? Miért öli meg a lovag mindig a szerzetest, miért kell megölnie? Miért gondolja azt, hogy mindenképpen él valaki a világon, aki tudja a választ a kérdéseire? Sőt, azt sem értem, miért kell lennie mindig valakinek , aki kérdez? Ha minden olyan egyértelmű, - ahogy te véled – miért vannak egyáltalán kérdéseink? A szerzetes hallgatott. Végül csak ennyit mondott.
- Erre magadnak kellene rájönnöd.
Eltelt bizonyos idő. Az erdő csendjét hirtelen egy éles dörrenés verte fel. Vér és agyvelő szennyezte be a Feltámadás ikonját. Valaki kisétált a templom ajtaján.
- A hozzászóláshoz be kell jelentkezni
