Wall of Sleep

"A modern kor emberét leginkább a félelmei irányítják, azok közül is talán az anyagi biztonság elvesztésétől való rettegés a legerősebb. Persze rengeteg más társadalmi és civilizációs betegséggel kell megküzdeni. Ha a félelem legyőzi az akaratot, akkor vége mindennek. Szembe kell nézni a sorscsapásokkal, le kell győzni a félelmet és ha fájdalmas is, fel kell vinni azt a keresztet a hegyre. Küzdelem nélkül nincs eredménye semminek." – ezeket nem egy konzervatív magyar gondolkodó, hanem az idén tíz éves magyar doom-legenda Wall Of Sleep (WOS) zenekar új énekese, Cselényi Csaba mondta az új album talán legjobb számáról (Receive the Pain). Meglepő, de sajnos ez nem jelenti azt, hogy a WOS albuma a kihagyhatatlan kategóriába lenne sorolható.

A helyzet az, hogy nagyon magas a WOS-léc, az utolsó előtti albummal And Hell Followed with Him (2007), ami nemcsak doom mércével, hanem a magyar rock tekintetében a megkerülhetetlen kategóriába eső alkotás szerény véleményem szerint. Ez az album egyesít mindent, ami a doom-ban jó (komorság, komolyság, filozófikus tartalom lehetősége) az undergroundban kell (kísérletezés kis disszonancia, önkifejezés igénye) és a metálban megkerülhetetlen (virtuozitás). Na, ilyen album után nem nagyon lehet mit kezdeni. Nem sok lehetőség marad semmilyen zenekarnak sem; második fejezet (nem mindig sikerül), más utak (nem mindig fogadják be). A WOS a második utat választotta is, ennek megfelelően kell értékelni ezt a 2010-es lemezt is.
Füleki Sanyival, akit mondjuk, szólítsunk a magyar Robert Scott "Wino" Weinrich-nek, mert lehet, hogy alábecsüljük, arról beszélgettünk, hogy ez a lemez miért ilyen, amilyen. Én nem értettem, ő meg lakonikusan megmondta a frankót; mert ezt a lemezt teljesen maguknak írták a tagok és valamennyire törekedtek arra, hogy másmilyen legyen, mint az előzőek. Ez van, nem kell szorozni. Sanyi az undergroundból jön nagyobbrészt (AMD, Leukémia - BPHC alap, ugye, e mellett pedig Mood – magyar doom alapzenekar) – ez nagy előnye mondjuk Wino bácsival szemben. És ezt nemcsak disszonáns-dög riffjein látszik, amelyek a stílusjegyei, hanem azon is, hogy mentalitásában az önkifejezés igénye elég masszív. Ez ebben az albumban szépen ötvöződik Csaba szövegválasztásaival és az album gótikus-filozófikus grafikájával. Ezek a legnagyobb erényei a lemeznek, azonban zeneileg sokszor fullad a WOS standard metál klisékbe (Trapped In Sorrow, Hungry Spirits – ez kezdőszámnak főleg kritikus, de lehet, hogy csak programadó), ami persze még nem alapból unalmas, nem taposómalom (Bitter Smile), de a WOS-mércéhez mérten ez egyszerűen kevés. Mert tisztelet a zenekar újdonság igényének és önkifejező mentalitásának, mivel ez hozza meg a termékeny albumokat, de mi meg a hangfal másik oldalán máshogyan viszonyítunk.
Kevés az a szám, amit – ilyenek vagyunk – várunk és remélünk, és ennek a hírekkel ellentétben nem az új énekes az oka. Van itt a Receive the Pain (koncerten is nagyon ott van), van a Hell Sells, és az Army of The Dead (ez igazán újat hoz a korábbiakban képest, Csaba itt nagyon ráérzett egy összhangra a zenekarral), e mellett pedig a Raven Avenue, annak kisérletezős megoldásai és személyessége kapcsán. Ez olyan fele-fele arány, nem rossz, csak mást vártunk. Hallgatott lemez lesz a When Mountains Roar, de erősen besorolható az egy évtizedes életműben az öt lemez közül mondjuk a harmadik helyre. E mellett lehet, hogy ez lesz a legnépszerűbb a rajongók között, pont a standard megoldások miatt. Valami hasonló történt az előd Mood Wombocosmic (1999) albumával is; zeneileg az nyitott a klasszikus metál felé (összevetve mondjuk egy Slow Down-nal, vagy egy Vol. 1 albummal), de sokak számára ez tárta ki a doom felé az kapukat. Hasonló misszióval ez a lemez is bírhat. Ki tudja?