Íme egy regény, amelyre aztán tényleg méltón ráillik az a fülszövegeken gyakori, már- már szlogenné váló ajánlás, melyet valahogy akképpen szoktak fogalmazni, hogy: a mű megjelenése óta mit sem veszített aktualitásából. Anthony Burgess (1917-1993) leghíresebb műve 1962-ben íródott. Történetét a nem túl távoli jövőben helyezi el. Aktualitását elemezve végezzünk el egy nem túl bonyolult gondolatbeli kalandozást. Vegyünk alapul egy képzelt egyenletet és az egyenlet egyik betűtagja helyére annak a nem túl távoli jövőnek évszámaként, illesszük be a ’80-as évek közepének, végének egy tetszőleges évszámát. A recenzió hiteltelenné válásának elkerülése érdekében konkrét ideológiai töltet alkalmazását mellőzzük. Mivel jelen esetben ez a kis iromány a magyar olvasóközönséget célozza meg, ne tartsuk szorosan szem előtt, hogy a regény cselekménye, az oly sok szubkultúra bölcsőjének otthont adó Angliában játszódik.
Regényünk főhőse az egykori javítóintézetet is megjárt, lakótelepi, fiatalkorú Alex, a tettei ellenére mégis értelmes vezére egy huligánbandának. „Igen feszes fekete nadrágot” és menő bakancsot viselnek, amellyel „nagyokat lehetett rúgni”. Az Állampárt korszakát éli az ország. Merev szabályok, lekorlátozott lehetőségek, „robotoló” munkástömegek. Szürke sivárság mindenütt. Aránylag a megvalósulás felé halad „gyönyörű képességünk, a rend”. De főleg éjszaka, a gettószerű panel negyedekben, a sikátorokban tombol az erőszak, főként fiatalkorú galerik randalíroznak, garázdálkodnak, gyanútlan járókelőket vernek félholtra, kifosztva, megalázva őket. („Nem baj, ha fiatalabb, akit verek, az se, ha idősebb, az se, ha gyerek! Néha nem is tudom, hogy miért rugdosom…” – underground zenekar dalszövege Magyarországról). Ezen kedvtelésnek hódol nap, mint nap Alex négytagú galerije is. Nem a meggazdagodásért vagy kimondottan az úgynevezett anyagi haszonszerzésért rabolnak, még csak nem is azért, mintha a bűnözést mintegy életformaként, azaz „szakmaként” élnék meg. A kilátástalanság, céltalanság és a megnyomorított társadalmi keretek ketrecében való gőzkieresztő tombolás ez. A bandák egymás között – és néha azon belül is – háborúskodnak („A rohadt popper kölyköt félholtra vertem…” – igen, ez megint Magyarországról…) Mígnem, ahogy lenni szokott, „eltörik a korsó”: egy rablásnál Alex megöl egy idős hölgyet. Barátai már a balhé közben cserbenhagyják, melynek következtében lebukik. Kék lámpa. Vallatás. Bíróság. 14 év letöltendő. Kedvezményes szabadulás fejében felajánlják Alexnek, hogy legyen első alanya egy bizarr, új kísérleti programnak, amelyben egy eljárás keretében kiiktatják a delikvensből a bűnözés, pontosabban az erőszak iránti hajlamot. Alex boldogan vállalja. A börtön lelkészében súlyos lelkiismereti válság támad az eljárás iránt. Van-e jogalapja az embernek az Isten alkotta rendbe belenyúlni, oly módon, hogy megfosztja az egyes embert a szabad akaratától, a döntési szabadságától jó és rossz között, alternatíva nélküli géppé degradálva ez által az egyént? A börtön felső vezetése egyszerűen átvágja a gordiuszi csomóként tornyosuló morális kérdést: a szabad akaratból kifolyó döntés abban nyilvánul meg, hogy Alexnek van választási lehetősége, hiszen ő a jót választotta, azzal, hogy aláveti magát a kezelésnek, mert jó útra akar térni. Kézenfekvő logikának látszik.
Maga a beavatkozás is egyszerű elméleti alapokon nyugszik. A kulcsszó az asszociáció, a képzettársítás. Alexxal először egyes személyekhez kötődő rettenetes kegyetlenségű, véres bűncselekmények filmkockáit vetítik, egyidejűleg injekcióval olyan anyagot jutatnak a szervezetébe, amelytől rosszul lesz. A cél, olyan beidegződést elérni ezáltal a szervezetben, hogy a bűncselekménynek már a gondolatától, sőt a személyétől független látványától is fizikailag rosszul legyen az egyén. Később második világháborús kegyetlenkedésekről következnek a filmek, hogy az egyén az intézményesített rosszal is szembesüljön. „Természetesen” a szörnyű példák nem a szövetségesek háborús bűntetteihez kapcsolódnak, hiába, itt az örökérvényűként leszögeztetett rossz elkülönítése az eszményi cél… A kísérleti skálához mellesleg hozzácsapnak bizonyos zeneműveket, mert hát kimutatták, hogy bizonyos zenei irányzatok, illetve zenék és dallamok kihathatnak az agresszióra. De legalábbis mindenképp serkentőleg hathatnak és aktivizálhatnak bizonyos energiákat és ugye, a kisember ne nagyon akarjon itt különösebb emelkedett lelkiállapotba kerülni, mert hát annak még akármilyen vége is lehet… Efféleképpen kombinál és aggódik a politika. („feketebárány” együttesek) A kísérlet sikerül, vakuk villannak, újságírók siseregnek, Alex szabadul. Közben eltelt két év (pl. 1989-1991, na persze csak abból a megfontolásból, hogy ez egy jövőben játszódó regény) és az Állampártból Kormánypárt lett, úgy feltűnésmentesen, csak semmi forradalom… A Kormánypárt tetszeleg önmaga dicsőítésében, hangzatos programok hangzanak el, elkezdődött a nagy project a bűnözés megszüntetéséhez, megint valami „aranykor” közeleg.
De Alex a kinti világban egyre rosszabbul lesz. Találkozik egy régi áldozatával, aki felismeri. Vénemberek és öregasszonyok verik össze, mert ugye ő már erőszakra képtelen. Csakhogy nemcsak az agresszióra való hajlamától szabadult meg, hanem az egészséges önvédelmi reflexeitől is, az ellenséges külső tényezők már akadálytalanul söpörhetnek át rajta. Alakul a mindenkori zsarnokságok ideális embermasszája, az ellenállásra képtelen munkagépek üveges tekintetű légiói. Aztán az előbbi esethez kiszállva a rendőrök is összeverik. A rendőrök, akiket a hatalom egykori jókötésű, galerit járt keménygyerekekből is toboroz, mintegy zsoldos seregként, köztük van az egyik ellen galeri ex-vezére és egykori buta és primitív bandatársa is. Ütni tudnak, nekik nem kell átlátni semmilyen magasabb szintű politikai összefüggést, sehol, semmikor.
A félholtra vert Alex véletlenül egy szintén korábbi áldozatához menekül, akit történetesen szintén összevertek és a feleségét megerőszakolták, aki ebbe belehalt. A férfi egy író, a filozofikus elmélkedésű Gépnarancs című regénybeli könyv szerzője, Alexet nem ismeri fel, mert akkori tettüket álarcban követték el. Az író nagy idealista és humanista, titokban a rendszer ellen szervezkedik. Felkarolja a szétesett személyiségű, borzasztóan szenvedő, egyre depressziósabbá váló Alexet, az egykori bakancsos huligánt a rendszer ellen akarja faltörő kosként bevetni, a kormány bűneit elrettentő példaként illusztrálva személyével, ezáltal feltüzelni a tömegeket. Az író és baráti köre a szabadságról és a humanitásról áradoznak, de mikor Alex egyfolytában azt kérdezi, hogy vele és a gyógyulásával mi lesz, mintha meg sem hallanák. És itt lóg ki az a bizonyos „lóláb”. Alex csak eszköz. Az ő céljuk pedig a hatalom, a többi csak szemfényvesztés. És folytatódna minden, vagy kezdődne elölről minden ugyanúgy, a tolongás a politikai húsosfazék körül. Valószínűleg. (Mintha már láttunk volna erre is példát kicsiny hazánkban, hogy kisstílű politikuskák egy bizonyos szubkultúrát önön „játékaikra” akartak felhasználni…)
Mindenképp megemlítendő, hogy mikor az író szembesül, azzal, hogy Alexék erőszakolták meg annak idején a feleségét, az addig a bűnözők emberi jogai mellett is élharcoskodó széplélek őrjöngve akar Alexen iszonyatos bosszút állni. Mert ugye mindjárt más a „baba fekvése”, ha saját magunk vagy szeretteink az áldozatok, ismerős a hétköznapokból ez is, igaz?
Alex közülük is elmenekül, végső kilátástalanságában kiugrik egy emeletes ház ablakából, de túléli, kezét-lábát töri. A kórházban másrészt a kormánypárt közbenjárására kikúrálják Alexből az előző terápia reflexeit. Meggyógyul.
A Kormánypárt részéről nem új a taktika, ezt úgy hívják a politika nyelvezetében, hogy: kifogni a szelet az ellenfél vitorláiból. (A szigor számottevően nem enyhül, de bizonyos tűréshatáron belül mérséklődnek a módszerek.)
A záró sorokban Alex a régi törzshelyeken már egy újabb generációból való újdonsült galeri társaival ücsörög, de a gondolatai már másutt járnak. Már nem vedeli a töményet, inkább sört kér. Fiatalabb társai dorbézoló terveire már nem tud beindulni. Feleségről, gyerekről mélázik titokban. A majdani fiára, akinek majd mindent elmesél, hogy ne kövesse el ugyanazokat a hibákat, mint ő, pedig valószínűleg némelyeket elfog és a fiának a fia is elfogja. Nem, ne értsük félre, Alex nem feltétlenül egy kispolgár lesz, nem valószínű, hogy abban a lehúzó értelemben beáll a sorban, ahogy mondani szokták, de mindenképpen felnőtt.
Bár ezek már nem kimondottan Burgess sugallta gondolatok, de az eljövendő lázadóknak és azoknak a leendő kívülállóknak, akik ma még talán kisiskolások, nem szükséges megmászni az annakidején – nevezzük így - a huligánkorszakkal induló bizonyos szubkulturális szamárlétra fokait. Az idő kérlelhetetlenül túlhaladt ezeken az éveken. Egy letűnt korszak. A lázas ’80-as évek elmúltak. A lázadásnak az óta már vannak kifinomultabb és minőségi megnyilvánulási formái is. Törekedjünk ezekre.
Lehet, hogy valaki majd legyint, hogy Burgess remek regényébe beleerőltetek dolgokat, de számomra ezeket a gondolatokat elevenítette fel a regény.
Okvetlenül meg kell említenem még, az átfogó ismertetés kedvéért annyit, hogy van igazság abban, hogy egyszer talán minden tanult dolognak hasznát lehet venni. Értem ez alatt az általános-, majd inkább a középiskolai orosz nyelvi tanulmányaimat (igen, én még az a generáció vagyok), mivel Alex és társai nyelvezete egy orosz nyelvi alapú zsargon, amely egy igazán színes és sajátos nyelvezetet ad a műnek, a nyelvi ismeretek nélkül is a közérthetőség határán belül.
- A hozzászóláshoz be kell jelentkezni
