Bukott angyal
Nem tudom, álmodtam, vagy tényleg ott volt, de nem kellett becsuknom a szemem, hogy lássam. Ott állt előttem. Akkora volt, mint egy rendes ember.
Ruhája fehér, és ragyogó, mint mikor a hóra süt a nap; kígyóként tekeredett tökéletes alakjára. Enyhén áttetsző volt; ámulattal vegyes érdeklődéssel nyugtattam csípője tájékán a szemem. Az arcát homály fedte, vagy az idő múlása burkolta abba elmémben. Ennek ellenére tudtam, hogy gyönyörű; tökéletes, mint minden porcikája. Lába mezítelen volt, puhán, kecsesen, szinte táncolva lépett. Hangja csilingelt, ahogy kiejtette a nevem. Megbabonázott.
Nem lehet emberi lény, gondoltam. Angyal? Talán… Reméltem. Közelebb lépett hozzám. Ismét kimondta a nevem.
Igen, ő egy angyal.
Csak szárnyai és glóriája nem voltak.
Talán az angyaloknak nincs szükségük szárnyakra, anélkül is tudnak repülni. Talán glóriájuk sincs, a ragyogás tökéletes bensőjükből fakad.
Hm… Azért ez mégis csak nyugtalanított.
Tett még egy lépést felém, mosolygott, hogy kétségeim eloszlassa. Csengő-bongó hangján utoljára elénekelte a nevem és kinyújtotta a kezét. Gyönyörű, ápolt kezei voltak. De hát mi mást is vártam? Éreztem, hogy hív. El akar vinni. Jót akar nekem. Boldogan, örömtől ittasan nyújtottam felé a kezem.
De a kétség tüskéje bennem maradt. Csak egy pillanatra láttam meg a szemét, az igazit, és ismét halvány lett a kép. Ez a pillanat elég volt, hogy megálljon a kezem a tenyere felett.
Hirtelen jeges szél csapott közénk, az „angyal” őrült, földöntúli sikolyt hallatott, és megragadta a kezem. Feleszméltem a bámulatomból. A teremtmény már nem hasonlított angyalra. Talán bukott angyalnak illett volna be. Hangja vad krákogássá torzult, haja kócos, piszkos és ragacsos, akár egy hárpiáé. Ruhája szutykos és tépett, cafatokban lógott rajta. Szeme éjfekete, aki egyszer belenéz, a pokol tüzében fog megégni. Fogai feketék és rohadtak, a szája szélén sűrű, poshadt nyál csorgott lefelé. A bűz, melyet ontott magából, a rothadás és szenny bűze volt.
Karmos keze bilincsként szorította a kezem. Minél erősebben húztam el, ő annál erősebben szorította, végül már megfeketedett karmaival a bőröm véste. Iszonyúan fájt. Nem tudtam, mit csináljak. Egyet akartam, kijutni onnan, az istentelen teremtményt pedig a föld alá taszítani, és elfelejteni.
Harcolni kellett hát, szembeszállni. Nem akartam még meghalni, élni akartam. Eszembe jutottak, akiket szeretek, és minden aminek örültem. Elöntött a forróság; a szeretet erőt adott nekem. Bárkit és bármit képes lettem volna legyőzni.
A teremtmény felüvöltött, a kezét visszarántotta, és összeroskadt. Tudtam, hogy erősebb és tisztább vagyok az ő mocskos lényénél. Ekkor hörögni kezdett. Szájából már sötét., sűrű lé bugyogott kifelé; haláltusáját vívta.
Kedvem lett volna odamenni hozzá és belerúgni vagy leköpni. De ezt a gondolatot gyorsan elkergettem, hiszen nem lehetek olyan, mint ő. Felemeltem a fejem, mint egy tiszteletmutatásként.
A lény egyre inkább összegörnyedt, majd oszlani kezdett. Oszlani – de nem mint az emberi tetemek. Szépen lassan finom porrá vált, míg végül egy lágy szellő elfújta az egész „látomást”. A szellő megérintett engem is – ez a tisztaság lágy fuvallata volt. Egészen felüdültem tőle.
Behunytam a szemem, majd mikor újra kinyitottam, egy jól ismert helye találtam magam: a kedvesem karjában. Szorosan hozzásimultam, ő pedig álomba ringatott, és mikor felébredtem, már nem tudtam, hogy álom volt-e vagy valóság.
Cím nélkül
Nézz az égre és LÁSD:
Tiéd a világ!
Igen. Hamarosan az ÖVÉK lesz a világ. Az övé és az ÖVÉ. Mert nekik nincs tulajdonuk. Csak NEKI van tulajdona. És mégis milyen önzetlen, mert osztozik mindenkivel. És mindenkinek megadja a boldogság lehetőségét. Éjszaka fog eljönni érte. Igen. Már izgatottan várja.
Nézz az égre és LÁSD:
Tiéd a világ!
Hát igenis látni fogja! És fel fog nézni az égre, és boldogabb lesz, mint valaha. És mosolyogni fog. De az arca el fog torzulni… Mit számít? Bőre hamvas lesz, gyönyörű. De mégis eltorzul… a… a fogak miatt. Hm… Hát nem baj. Mert NEKI tetszeni fog. És mikor egyesülnek, együtt néznek az égre. És együtt mosolyognak eltorzult arcukkal a holdba, a napba.
Mert olyat is csak egy halandó talál ki, hogy nappal nem lehetnek az utcán. Pedig ők ugyanúgy ott vannak. Nem keltenek feltűnést. Ezt az egész mesét csak azért találták ki, hogy elkergessék félelmüket. Bolondok. Nem tudnak semmit. Mert ott vannak, nekik nincs szükségük alvásra. Figyelnek. Nem keltenek feltűnést.
Nézz az égre és LÁSD:
Tiéd a világ!
Egy könnycsepp az arcomon,
Benne mindent megtalálsz.
Nem fog tudni többé könnyezni, sem sírni. De nem is lesz rá szüksége többet. Miért is sírna? Hiszen HOZZÁ fog tartozni. És MELLETTE az örök boldogság vár rá. Már csak pár óra. Azt mondta, nem fog fájni. Azt mondta, RÉMISZTŐEN jó érzés lesz. Hm. És már alig várja.
Nézz az égre és LÁSD:
Tiéd a világ!
A magány csendben melléd áll,
Benne hűséges társra találsz.
A hold lassan lopakodott fel az égre. Magány – ugyan már! Soha nem lesz magányos. Mert Ő lesz a hűséges társa, és nem a magány.
A magány csendben melléd áll…
Benne hűséges társra találsz…
NEM! Vagy Ő lesz a hűséges társa, vagy senki! Soha nem lesz magányos! Bolond!
De már késő. És ha lesz NEKI valaki más? Nem most – talán később. Bolond!
Oh, jaj! Kétségbeesés kezdett felfelé kúszni a torkán.
Magány az öröklétig; hosszú, kínzó út az őrületbe a poklon keresztül. NEM AKAROM!
Már késő, halk susogás.
- Vétkeztem atyám…
Karjaiban megfeszült, majd elernyedt a test.
Nézz az égre és LÁSD:
Tiéd a világ!
- Vétkeztem atyám!
- Jöjj gyermekem, gyónd meg vétked.
A sötétből egy halvány alak lépett elő. Bőre mint a hamu, ajka, mint az égő vár, szeme, mint az égen a csillag. Máris a pap nyakán lüktető eret kereste. Gyönyörű arca torz mosolyra húzódott. Torzra – a fogak miatt. Az atya kezéből a gyertyatartó koppanva esett a hideg kőpadlóra; ijedten hátrált egy lépést.
- Az Atya, a Fiú és a Szentlélek nevében…
- Ámen.
- A hozzászóláshoz be kell jelentkezni
