Kazár József novellái

1.

Az éjszakai ügyeletes fáradtan járta megszokott körútját az elmegyógyintézet folyosóin. Minden hófehér, patyolattiszta és ultramodern volt. Azok, akik itt feküdtek, általában gazdag rokonokkal rendelkeztek. Itt még az ápolóknak és a személyzetnek is megkönnyítették az őrültek elviselését. A hangszigetelés jó volt, úgyhogy általában nem hallatszott ki a dühöngők üvöltése. Ő nem érzett szánalmat a betegek iránt, mint azt általában az itt dolgozók tették, de korántsem volt érzéketlennek nevezhető. Neki is voltak érzelmei az itt lakók irányában. Ő félt. Nem, nem attól félt, hogy esetleg ezek a dühöngők kiszabadulhatnak, és kárt tehetnek valakiben vagy valamiben. Ő azt az érzést élte át, amelyet egy horrorrajongó él át újra és újra, amikor egy filmet megnéz, vagy elolvas egy könyvet. „Mindez velem is megtörténhet egyszer”, mondogatta magának gyakran, és mindig ez járt a fejében, amikor be-benézett egy-egy rácsos ablakon, és egy szerencsétlen őrülettől eltorzult arcát meglátta, és tekintete találkozott annak embertelen, rettegő vagy éppen földöntúli módon gonosz tekintetével. Ilyenkor megremegett és visszahőkölt az ablaktól. Mégis újra és újra megismételte ezt, valami perverz módon élvezve a saját rettegését. Tulajdonképpen ezért választotta ezt a szakmát.
Az őrültekre, a lelkibetegekre és a bomlott agyúakra eszmélése óta áhítattal gondolt. Azért lett ápoló, hogy a közelükbe kerülhessen. Orvos nem lehetett. Bár jó képességű gyerek volt, a szorgalom hiányzott belőle, meg egyébként is, sokkal jobban szerette gondolatainak szabad szárnyalását, mint a biokémia magolását. Amikor egy őrültre nézett, nem tudományosan gondolt rá, hanem fantáziálni kezdett. Kedvenc olvasmánya volt az Ördögűző, és a betegekre is úgy tekintett, mint valami démon által megszállottakra, és ez még jobban elmélyítette a rettegését. Miközben a folyosón egymás elé rakosgatta a lábait, folyton ezen gondolkozott.
Vajon honnan jönnek a démonok, és mit akarnak a földön? Miért pont ezeket az embereket szemelték ki, hogy testükkel élő oltárul szolgáljanak mindennek, ami szentségtelen? Milyenek a teljes valójukban, és hogyan jelennek meg ezeknek a szerencsétleneknek? Munkaidejének azokban a szakaszaiban, amikor nem azzal foglalkozott, hogy testi erejét kihasználva betegeket fogott le, hogy a többi ápoló beléjük döfhesse a nyugtatóval töltött injekcióstűt, vagy csak szimplán magára volt hagyva, ezek és ehhez hasonló gondolatok jártak a fejében. És amikor csak lehetett, túlórázott, csak hogy itt lehessen, amikor pedig otthon volt, horrorkönyveket olvasott és rémfilmeket nézett. Lassan közeledett kedvencéhez. Már hallotta is a folyosó végéből azt a hátborzongató farkasvonítást, amely áthallatszott minden hangszigetelésen, és amelynek hallatán még a legjózanabb orvosok is födöntúli rettegéssel rezzentek össze, és meggyorsították a lépteiket. A hangok egy tizenéves, törékeny ifjútól származtak. Minden éjjel ugyanazt álmodta, és mindig vonított. Elkeseredetten és haragosan, fájdalmasan és gyűlölködve, hangosan és gonoszul. Volt amikor morgott, vagy ugatott, mindig verejtékezve és minden porcikájával görcsösen próbálva szabadulni a béklyóktól, amelyek az ágyhoz láncolták. Az ápoló most is, mint mindig, benézett az ablakon.
A fiú, olyan tizenhat-tizenhét éves, a szoba közepén feküdt a félhomályban, s minden tagja erős bőrszíjakkal volt az ágyhoz rögzítve. Ahogy az ápoló bevilágított az ablakon, látta, hogy arca hófehér, verejtékes, és ha hosszan nézte, akkor a rettegés és a harag vonásait látta groteszk módon keveredni az agóniában vergődő arcon. Most is, mint mindig időről időre minden porcikája megfeszült, ahogy láncait próbálta eltépni, és közben természetellenes hangerővel üvöltött. A szeme csukva volt, és az ápoló tudta, hogy álmodik.
Amikor a fiú fölébredt, és nagyritkán beszélt, és nem csak folyamatosan ordított, akkor az orvosoknak azt mondta, hogy farkast lát álmában, máskor pedig ő a farkas. Ébredés után már nem tudott különbséget tenni. És a farkas el akart szabadulni... Most is, amikor az ápoló rámeresztette szemeit, úgy érezte, hogy ma éjszaka sikerülni fog. Mindig rátört ez az érzés, amikor ránézett, de persze sohasem sikerült. Az állapota azonban csak rosszabbodott. Az őrület az évek alatt megtett hosszú fejlődés után lassan a végkifejlethez közeledett.

2.

A fiúnak volt egy visszatérő álma. Szinte minden álmában halk, távoli ugatást hallott. Ahogy növekedett, úgy vált az ugatás egyre hangosabbá. Az álomban sohasem látta meg a hang okozóját, de állandóan a kiváncsiság gyötörte, hogy honnan jöhet. Ahogy teltek az évek, és minden éjszaka megismétlődött ugyanaz az álom, a fiút kezdte nyomasztani. Nem unta azt a borzalmas ugatást, amelyet egy bizonyára veszett vagy nagyon vérszomjas kutya adott ki, nem lehetett megunni. Nem unta, de egyre terhesebb lett számára. És persze egyre hangosabb is.
Már elviselhetetlenül hangos volt, de mégsem ébredt fel. A kutyát, vagy akármiféle lény volt is az, amely ezeket a borzalmas hangokat kiadta, nem látta, de érezte, hogy az az ő elveszejtésén munkálkodik. Az ugatások mintha az agyát akarták volna darabokra szaggatni pusztán a hang erejével. Minden egyes vakkantás mintha egy fejszecsapás lett volna a koponyájára, amelyet erősen szorítottak valami üllőre vagy valami hasonlóra. Álmában nem érzett mást, csak fájdalmat, De ordítani nem tudott, vagy nem mert... Aztán meg már nem is ért volna el vele semmit. Az az eszeveszett ugatás később már nappal is folytatódott.
Ahogy idősebb lett, eljöttek ezek az idők is, de ekkorra már túlságosan gyenge volt ahhoz, hogy segítséget kérjen. Rettegett, hogy kinevetik, és nem hisznek neki, úgyhogy nem is szólt senkinek. A hangok pedig gyötörték, nappal is, az iskolában is, vagy máshol, fel-felhangzottak, és ilyenkor hiába tapasztotta a fülére a kezét, semmit sem ért el vele. Ordító zenékkel próbálkozott, amelyeket a fülére szorított fejhallgatón hallgatott, hogy a maximális hatást érje el.
Ilyenkor csak feküdt az ágyán, teste görcsben, kifehéredett kézfejjel szorította a fülére a két apró hangszórót, amelyek a párnázottság ellenére is véresre dörzsölték a fülét. Csak imádkozni tudott, hogy az ugatás megszűnjék, mielőtt a kazetta lejár. Ha mégsem, akkor a fájdalomtól, a felelemtől és a pusztító erejű vakkantásoktól remegve, reszkető kézzel megfordította a kazettát, és sírva nyomta tovább az ágyat. Megmozdulni nem mert, úgyhogy gyakran maga alá piszkított, és ilyenkor rettenetesen szégyellte magát, de senkivel sem beszélhetett őszintén, úgyhogy a kellemetlen kérdésektől menekülve egyre jobban elzárkózott az emberektől.
Az életét az a távoli ugatás száblyozta, minden gondolatát az töltötte ki. Mint egy nem múló fogfájás, amikor tudjuk, hogy a fogorvos még borzalmasabb lesz. Ott lüktetett minden órában, életének minden percében. Totálisan elhagyta magát, és azokban az időkben, amikor már csak rémült arcokat látott maga körül, egyszer, amikor már ötödször fordította meg a kazettát a magnóban, eljöttek érte. Felrakták egy hordágyra, és berakták egy mentőautóba. Nem ellenkezett. Túlságosan kimerült volt, és tagjai teljesen elgémberedtek. Nem várt segítséget, de már mindegy volt, hogy hol folytatódnak kínjai.

3.

Az ápoló, ahogy ezt a szerencsétlen őrültet figyelte, és annak ÁLLATI tekintetét bámulta az üvegablakon keresztül, rájött, hogy a századelő nagy horrorírója tévedett. Rengeteg kört megtett már az elmúlt hónapokban a dühöngők ordításaitól viszhangzó folyosókon, és akkor is ezen elmélkedett. Igen, ahogy az ifjú fájdalomtól és gyűlölettől felismerhetetlenségig eltorzult „pofáját” szemlélte, egyre jobban meggyőződött róla, hogy Lovecraft tévedett. Lehet, hogy az ismeretlentől való félelem az emberiség legősibb érzelme, de ez csak a lélek állati részének sajátja. A legerősebb érzelem az éppen ettől az állattól való rettegés. A félelem önmagunktól.
A fiú tovább folyatatta elkeseredett küzdelmét béklyói ellen, mint egy leláncolt, vad farkas, akinek már semmi nem maradt ezen a világon, csak az emberfeletti kitartása. Az ápoló tudta, hogy ki fog szabadulni. Az orvosok nem tudnak elég nyugtatót adni neki. Maximum, ha megölik, de bizonyos értelemben akkor is szabad lesz. Az ápoló sokkal jobban megértette a szerencsétlent, mint barki más. Mégis jeges félelem markolt belé, amikor egy pillanatra a saját lelke mélyéről vélte hallani a vonítást. Ez csak egy elenyészően apró pillanat volt, és meg is nyugodott, hogy csak az idegei játszanak vele. Mindenesetre nem nézett vissza a szobába, hanem elindult tovább, hogy megtegyen egy újabb kört a minden bizonnyal békétlenül alvó ápoltak között.

4.

A farkassal először a kórházban találkozott, álmában. Az állat rettenetes volt. Nem is tudta egyszerre belátni az egészet, néha csak a gonosz szemeit látta, amint a lelkét fürkészik, máskor meg csak a hatalmas agyarakat, amelyek tépni, szaggatni, marcangolni akarnak. De őt nem bántották, csak morogtak rá. Néha meg ő volt a farkas.
Ilyenkor ő is hatalmas volt. Szabadnak érezte magát, mint még soha életében. A méretéhez arányos erdőkben száguldott és vadászott. Az izmai csodákra voltak képesek, és ő imadta a sebességet. Úgy érezte, hogy mindenre képes. Csodálatos érzés volt. Ezekre az álmokra sohasem emlékezett pontosan, és többnyire nem tudta megállapítani, hogy ő volt-e a farkas. Aztán egyszer mindennek vége szakadt.
Egyszer arra ébredt, hogy emberek ordítoznak körülötte, ő a szobatársán térdel, akinek széttépett torkából ömlik a vér. De mindez nem undorította, és nem is rázta meg. Viszont az az őrült ugatás most ezerszer hangosabban, vadabbul és fenyegetőbben hangzott fel. ő csak ordított, ordított, egészen addig, míg valaki belé nem nyomott egy hatalmas adag nyugtatót. Még arra emlékezett, hogy az injekciós tűt tartó kézbe belekapaszkodott fogaival, és harapta, harapta, harapta, mígnem elsötétült minden.
Álmában folytatódott a küzdelem, és többször meg is ismétlődött, de ott mindig sikerült leharapni valakinek a kezét. Többen vették körül, és egy kötelet erőszakoltak rá. Mindannyian hatalmas, izmos férfiak voltak. Büszkék és kegyetlenek. Amikor felébredt, az álma valóra vált. Egy ágyhoz volt kötözve.
Az ugatás azonnal felhangzott, hangosabban mint valaha. A rémülettől csak ordítani tudott.

5.

Az ápoló lassan körbejárta szokásos útját, és megint a vonító fiúhoz közeledett. Ahogy az őrültek szobáival szegélyezett folyosókon lépdelt az éjszakában, tökéletesen egyedül, a szokásos gondolatok forogtak az agyában, és képzeletében mindent miszticizmussal színezett ki. És ahogy gondolatai ide-oda cikáztak olvasmányélményei körül, a következő, Eddából vett sorokat kezdte mondogatni magában:

Vonít Garm veszettül
a Gnipa-barlangnál
törik a bilincs,
s fut Fréki tüstént.
Látom messzibb jövőben
- ős tudások tudó ő -
hatalmasok hulltát,
hadistenek gyászát *

Völva jövendölése. Az óészaki mitologikus énekek legjelentősebbike. A világ teremtéséről és végéről, a Ragna Roc-ról szól. Ez a versszak legalább háromszor megismétlődik benne.
Fréki, vagy ismertebb nevén Fenrir, a farkas, a vikingek egyik legfélelmetesebb démona volt. Loki és Angrboda óriásnő gyermeke, kiknek nászából még két démon született, a Midgard kígyó, aki a földet öleli körül, és Hel, a holtak úrnője. Az istenek félve Fenrir gonoszságát és hatalmát megkötözték egy törpe kovácsok által készített mágikus láncal. Azóta is béklyóiban szenved, de a világ végén elszakadnak a bilincsek, és végső csatára indul Odinnal, a félszemű, bölcs főistennel, és elpusztítják egymást.
Ahogy a gyermekre gondolt, amint ott vergődik láncaiban, és embertelenül vonít, már-már kezdte bizonyítottnak látni, hogy valóban Fenrirről van szó. Visszagondolt arra a napra, amikor először tettek rá bilincseket, amikor megharapta az egyik ápoló kezét, és olyan erősen szorította, hogy amikor a belényomott nyugtatótól már elájult, akkor sem akarta kiengedni a szájából.
Így gondolkodott, amikor furcsa dologra lett figyelmes. A vonítás hirtelen valamiféle diadalittas morgássá változott. Az ápoló kiváncsiságtól fűtve megindult az ablak felé.

6.

A fiú végülis megint elaludt, és megint látta a farkast, és megint rettegett tőle. Aztán felébredt és még az sem adatott meg neki, hogy a kezét rátapassza a fülére, az a gonosz ugatás akadály nélkül talált utat a lelkébe. Aztán megint elaludt, és látta a farkast, amint megkötözve szánalmasan vonít. Vagy most is inkább ő volt megkötözve? Mindenesetre rettegett a farkastól, a kötelek meg fájdalmasan szorították. Úgy voltak megkötve, hogy a legapróbb mozdulatára is szorosabbra és szorosabbra húzódtak össze. ő meg csak vonított és vonított.
Egyre rosszabbul érezte magát. Azok az átkozott láncok fogva tartották, és embertelen fájdalmat okoztak neki. Tudta, hogy a farkas segítségével kiszabadulhatna. És tudta, hogy a fiú segítségével széttéphetné a béklyókat. De a fiú félt a farkastól, és a farkas egyre frusztráltabb és egyre mérgesebb lett. A fiú pedig egyre jobban félt. A láncok pedig egyre mélyebben és mélyebben vájtak a húsába.
Mígnem egyszer a félelem olyan hatalmas lett, hogy gyűlöletté változott, a két gyűlölet pedig egyesült. A farkas és a fiú. A fiú most már TUDTA, hogy ő a farkas, és a farkas erősebb lett. A bilincsek leszakadtak.

7.

Az ápoló benézett az ablakon, és megdöbbenve látta, hogy az egyik bőrszíj, amely a fiút tartotta, elszakadt, az pedig még mindig csukott szemmel, morogva szaggatja le magáról a többi bilincset. Jézusom, gondolta, azokat a bilincseket nem nyeszlett tizenévesekre méretezték! Elhátrált az ablaktól.
Miközben rohant, gondolatok kavarogtak az agyában a világ végéről, a szörnyetegek elszabadulásáról, és az istenek haláláról. Fenrir gyermekei felfalják a holdat és a csillagokat. Jörmungand, a világot körülölelő szörnyűséges kígyó kijön az óceán mélyéből, és megvív Thorral, a mennydörgés istenével. Elpusztítják egymást. Fenrir elszabadul, és megvív Odinnal, a főistennel. Elpusztítják egymást. A jég- és tűzóriások megkezdik ősidők óta tervezett bosszújukat az istenek ellen. Heimdall isten megfújja a kürtjét, majd szembeszáll Lokival, a tűz szellemével, és elveszejtik egymást.
Az ápoló megfeledkezett valódi feladatáról, csak rohant kifelé az épületből. Ha bárki meglátja, őt is őrültnek nézi. ő azonban már csak a menekülésre gondolt. Lelkét rémület ülte meg, és már ő is hallotta a farkasisten csatakiáltását. Amint kiért az épületből, bevágódott a kocsijába, és ráhajtott az országútra, de még kilométerek múlva is hallotta azt a borzalmas vonítást. Majd a vonításra újabbak és újabbak feleltek, egyre hangosabbá és hangosabbá válva, mígnem minden más hangot kiszűrtek a térből, s végül ő is ordítani kezdett...

*Tandori Dezső fordítása

Első megjelenése: Aurin 1997.

1.

Koromsötét volt, de a fiú csak térdelt az üres és süket szobában, és nem mert megmozdulni. A villanykapcsoló túl messze volt, még a karját sem merte kinyújtani. Itt kucorgott már vagy kilenc órája, miközben bevizelt, és tagjai teljesen elgémberedtek. Most, hogy már beesteledett, és még kívülről sem szűrődött be fény, gondolatai elkezdtek vándorolni, és őrült képzelgéseiben arról fantáziált, hogy van még valaki a szobában. Természetesen volt is, de ő nem arra a halott és ocsmány tetemre gondolt amely valaha az anyja volt. Már nem is látta, csak homályos emlékeiben élt, hogy hol is feküdhetett a test — a test, amely valaha gyönyörű volt, s mely most már csak egy förtelmes, véres tetem.

A fiú látta, amint az anyja részeg önkívületében felvagdossa az ereit és gonosz sebeket ejt magán, lelkét az örök kárhozatra juttatva.

Valójában ez csupán alig fél napja történt. Azóta semmi változás nem állt be a szobában, csak sokkal sötétebb lett. A szobában árnyak mozogtak, beszélni akartak hozzá, ő azonban nem tett erőfeszítéseket, hogy meghallja őket. Feltörtek benne életének eseményei, amelyek azonban évszázadokkal korábbinak tűntek, csakúgy mint anyja halála. Ebben a szörnyű kilenc órában teljesen elvesztette időérzékét, és lassan kezdte elengedni azokat a vékony fonalakat is, amelyek korábban a valósághoz kötötték.
Az életük régen sem volt szép. Anyja prostituált volt a város legmocskosabb részén, s miután megházasodott és férje mindenféle piszkos munkával pénzhez jutott sem volt hajlandó elköltözni onnan. A gyermekkora örökös veszekedésben és őrületben telt el. A ház, ahol laktak bűzlött a rokkantaktól, iszákosoktól, és beteg nyugdíjasoktól. Lakbért csak elvétve fizettek, de nem lehetett kidobni őket, vagy az erőszakos apa miatt, vagy a házmesternő jószívének köszönhetően. Ezerszer elmehettek volna, de anyja nem akarta — valami furcsa erő a házhoz láncolta. Állítólag már az ő anyja és nyagyanyja és annak az anyja is itt éltek. Makacs ragaszkodásával az életveszélyes állapotban levő bérházhoz az apát az őrületbe kergette, aki végül nem bírta tovább és elszökött, de előtte még felgyújtotta az épületet. A ház valahogy megmenekült de senki sem akart visszaköltözni. Kivéve persze az anyját, aki azonban nem bírta sokáig a férfi nélkül és véget vetett nyomorult életének. Halála előtt még magához szólította fiát, és mondott neki valamit.

„...vedd! Ez az örökséged...”

Még megérintette fiát, mintha meg akarná csókolni, de már nem maradt ideje — vér ömlött ki a száján és kiszenvedett. A fiú biztosra vette volna, hogy félrebeszél, de nem tudott gondolkodni, annyira megrémült. Órákig nem mert megmozdulni, maga alá piszkított, és folyamatosan reszketett.
Az utcán nem volt közvilágítás, így lassan teljes sötétségben találta magát. S a szobában volt még valaki rajta kívül. Valaki, aki beszélni akart hozzá, de ő nem akarta meghallani.
A sötétséget azonban nem lehetett olyan egyszerűen lerázni. Körülvette... S amint sűrűbb lett körülötte, már-már úgy látszott: a környező világ is megszűnik létezni, és a sötétség kiszakítja őt ebből a létezésből. Akkor éjszaka nem hallotta a falban élő patkányok neszezését, s az utcákon az ordítozást, a súlyos bakancsok ütemes aszfalthoz verődését, a halálsikolyokat s a szirénák zaját. Ezúttal egész éjjel megvédte valami, és ennek a valaminek végül sikerült beszélni vele.
Hogy mit mondtak azok a láthatatlan ajkak, s mit tettek vele azok a láthatatlan kezek, és miért volt oly sötét az az éjszaka, amilyen sötét még sohasem, azt reggelre tökéletesen elfelejtette. Néha rémálmaiban és gonosz cselekedeteiben előtörtek ezek az emlékek, de nem sikerült egészen visszatérniük. Egészen addig, míg a fiúból felnőtt férfi nem lett.

2.

A férfi eszeveszetten száguldott az országúton, és csontfehéren izzó marokkal szorította kormányt. Fogai fájdalmasan csikorogtak, homloka a pokoli forrósággal lángolt, és ha belenézett volna a visszapillantótükörbe, valószínűleg halálra rémült volna saját torz és őrült képmásától. Az úton nem voltak autók, hogy miért nem, azt a zuhogó eső és a tomboló szélvihar csak részben magyarázta. Az út mentén autók sorakoztak, szabálytalanul, viszont annál szabályosabban elhelyezett akasztófákon égő holttestek lógtak. A szél lengette őket, mintha csak hatalmas lángoló zászlók lettek volna.
A férfi megszállott volt. Lehet, hogy az út egyenesen volt, de az is lehet, hogy rutinból rántotta mindig megfelelő irányba a kormányt, úti célját azonban elérte. Az egész utazás olyan volt, mintha az autópálya átvette volna az irányítást a kocsija felett. Bár ez nem egy ultramodern országút volt, inkább valami ősi gonoszság megtestesítője. Mintha a germán mitológia Midgard kígyója emelkedett volna ki a tengerből, s alakult volna át mindenüvé elérő autópályává. A város, ahova elérkezett, akár a feje is lehetett volna, ahogy kitátja pofáját, és mindent elnyel, hogy beleiben a pokol bugyraiban, örökké kínozza a szerencsétlen betévedőket. A férfi már hónapok óta utazott, de akármerre ment, minden városkapunál csak az óriáskígyó tátotta felé iszonyatos pofáját.
Időnként hátra-hátrapillantott, hogy megbizonyosodjon róla: utasa rendben van, de az már jó ideje édesdeden aludt. Nem, édesdeden sohasem szokott aludni. Éjszakánként fel-felébredt egy-egy rémült sikoly kíséretében, izzadtan és zihálva. Ilyenkor megnyugtatta, de nem sok sikerrel. Már jó ideje neki is rémálmai voltak. Néha nappal is.
Látomások tartották hatalmukban. Pedig minden józanságára szüksége van, ha lányát — merthogy ő volt az alvó teremtés — meg akarja menteni — gondolta. Egy őrült — ő maga — a tomboló viharban életveszélyes sebességgel viszi halálosan beteg lányát a kórházba. A helyzet annyira képtelen volt, hogy megrémült tőle. De mostmár nem állhatott meg. A lába megfájdult, úgy taposta a gázpedált talán tudat alatt arra számítva, hogy elkövet egy végzetes hibát és mindketten itt vesznek.
Ifjúkorában ő is hallotta a papjukat a kárhozatról prédikálni — a kárhozatról, amely az öngyilkosok büntetése. De hiszen lelkét már most, életében is az alvilág lángnyelvei nyaldossák, s a lánya — az az ártatlan kis lény — már megtapasztalta a test gyötrelmeit.
Fejében bibliai történetek, festmények, tévéműsorok, irodalmi művek, és barátainak véleményei kavarogtak, mindenféle információtöredék, amit a pokolról hallott. Olyanok voltak, mint egy vasszűz szögei, lelkébe hatoltak s ő nem tudott szabadulni tőlük, a kínzóeszköz fogva tartotta.
Az egész azért foglalkoztatta ennyire, mert amíg a felesége terhes volt, rendszeresen megcsalta, s amikor irtózatos kínok között a szeme láttára otthonukban életet adott egyetlen gyermeküknek és utána meghalt, még kínlódva ezt lihegte a fülébe: „Én nem tudom, hogy ki vagy te, de mostmár tudom, hogy nem vagy emberi lény. Kilenc szörnyű hónapig voltam együtt sátáni gyermekeddel, de abban biztos vagyok hogy egy szörnyeteg rágta ki magát belőlem. Én többet szenvedtem ezalatt a kilenc hónap alat, mint bármely nő a világon egész életében. Most rádhagyom szerelmünk mérgezett gyümölcsét, de remélem, hogy nem éri be az anyjával.” — ezzel kiszenvedett.
A lánya teljesen egészséges volt. Egészen addig, míg életének egy bizonyos fejlődési szakaszához nem érkezett. Mióta testi fejlődése elkezdődött, nemcsak a szokásos változások mentek végbe rajta. A testén, a könyökén, a vállán, a homlokán, a térdén és még egy pár helyen dudorok nőttek. Dudorok, amelyek elviselhetetlen gyötrelmeket okoztak neki. Rémálmok kísértették minden éjszaka, nappal pedig ő vált mások rémálmává. Elsősorban persze az apjáévá.
A férfi pedig csak száguldott a következő kígyótorok felé, a Midgard kígyó pikkelyei között, maga sem tudva miért. Pénze már amúgy sincs, és egyébként is akárhol jártak eddig, az orvosok csak a fejüket csóválták. A sebesség egyre nőtt, az út egyre életveszélyesebb lett, s a vihar egyre jobban tombolt. Ablaktörlői szisszenve repültek le a szélvédőről, ő pedig nem látott ki. A gázt azért csak taposta és kétségbeesett eszelősséggel szorította magához a kormányt. Már-már lassan átcsúszott a vékony határvonalon, ahonnan nincs visszaút a totális őrültség birodalmába ám ekkor meghallotta lánya szörnyű sikoltását: „A Nagyihoz, papa, vigyél haza Nagyihoz! Haza kell mennem!”
A férfi tudta, hogy ez is csak valamelyik rémálmának utóhatása, hiszen a lány egyik nagyanyját sem látta soha életében, de most nem tudta megnyugtatni. Így mentek a következő városig, a következő kórházig, s ő görcsösen próbált az útra koncentrálni, míg a lánya folyamatosan, hisztérikusan sikított, mintha minden egyes kilométerrel megnövekedett volna benne az erő.

3.

Az azonban nem csupán egy rémálom volt a sok közül. Ettől kezdve a lány állandóan kérlelte, hogy vigye haza a nagyanyjához. Hiába magyarázta neki, hogy nagyanyja már nem él, régen meghalt, hiába kérlelte, hiába könyörgött neki, a kis teremtés minden éjjel sikítva ébredt, és mindig kérlelte, hogy vigye haza. A legrosszabb a dologban az volt, hogy az ő látomásai is egyre sűrűbbek és rémisztőbbek lettek. Mindenfelé halottakat látott maga körül, és lassan képtelen volt gondoskodni arról, hogy kettejüknek megteremtse a tisztességes élet feltételeit. Ezt persze nem mehetett sokáig így — elszakították tőle a gyermeket és állami gondozásba vették.
Vele nem törődtek, őket csak a gyerek sorsa érdekelte. Nem tudott mit kezdeni magával, csak csavargott, guberált, és kallódott az utcákon — de lányának emlékét nem tudta kiverni fejéből. Ha nappal nem gondolt is rá, álmában megjelent, könyörögve kérve őt, hogy vigye haza a nagymamájához. Ilyenkor a férfinak mindig elszorult a szíve, s az őrület peremén ingadozva ébredt. Ezek után az éjszakák után sokáig semmire sem tudott koncentrálni, csak a lánya járt a fejében. Ösztönösen érezte, hogy nincsen jó kezekben és, hogy nem tudják kezelni őrültségét. De nem tehetett semmit. A sors arra rendelte, hogy sötét terveinek eszköze legyen.
Egy nap meglátogatta a kislányt. Pont az árvaház udvara mellett ment el, s bár maga sem tudta, miféle helyen jár, elkezdte nézegetni a játszadozó gyerekeket. Szomorúan állt meg a drótkerítés előtt, mikor hirtelen megpillantotta a lányát. Pont a kerítés túloldalán állt messze a többiektől és természetesen sírt. Nem szóltak egymáshoz, de együtt folyatták útjukat a kerítés mentén, mintha csak egy játszótéren sétálnának. A férfi könnyeivel küszködött, a lány pedig ki tudja, min gondolkozott.
Egyszerre hatalmas lyukra lett figyelmes a kerítésen. Csak akkor eszmélt fel, mikor lánya már rég átbújt alatta és elkezdett távolodni az árvaház udvarától. Semmi értelmes nem jutott eszébe és nem gondolt arra sem, hogy ebből még baja lehet, úgyhogy csak követte lányát. Csodálatos módon senkinek nem tűnt fel lányának távozása, és hamarosan egy lopott autóban utaztak hazafelé...

4.

Az utca sötét volt, mint mindig. Sötét... És csöndes. Az ittlakóknak nem volt miért kijönniük az utcára, de errefelé nem is volt tanácsos ilyentájt az utcán tartózkodni. Az éjszaka a városnak ezen részén a bandák birtoka volt. Csak egy épület nem volt senkinek sem a birtokában. Pontosabban nem is épület volt az, hanem csak egy rom, amely már évtizedek óta úgy állt és amelyet senki sem épített újjá. Valaha egy bérház volt, de mostanra már az enyészeté lett.
Ez elé az épület elé most egy autó gördült; egy férfi és egy kislány szállt ki belőle. A férfi — kimerült, hisztérikus hangon — csak annyit mondott a kislánynak: „Nos, itt lakott a nagymamád, drágám.”
A kislány szó nélkül futott be a kapun. A férfi lassan, mintha maga sem hinné utánament. Hazaértek...

Epilógus

A környék legrosszabb állapotban levő házában csak egy család élt már. Három nő. Férfi nélkül. A nagymama is kurva volt és az anya is. A legkisebb nő javarészt még kislány — még csak nyolc éves volt. Belőle is kurva lesz majd.

— Belőled is az lesz, ami belőlem — mondta a kislány felé hajolva a nagymama. — Más vagy mint a többiek, de egyben hatalmasabb is vagy mindenkinél. Ez a ház lesz a hatalmad forrása. Gyere...vedd...ez az örökséged... — Kinyújtotta kezét és megérintette lányát, majd örök álomra hajtotta fejét.

Első megjelenése: Aurin 1. szám, 1996. március

„Ahogy a legendák hősének le kell ereszkednie a Purgatóriumba, hogy szembenézzen a kínzóval, legyőzze saját gyengeségeit, és végül megtisztuljon, hogy visszatérhessen a tűz ajándékával, ugyanúgy kell nekünk is leereszkednünk saját lelkünk mélyébe, és visszatérnünk az életbe a megszerzett titokkal. Ez Prométheus igazi utazása. Ez a mítosz jelentése. Csak egy ilyen úton hajózva fedezhetjük fel igazi énünket, és nézhetünk bele a tükörbe."

(Mark Rein Hagen, Vampire: The Masquerade)

1.

- A kurva életbe! - gondolta magában a buszvezető. - A rohadt kurva életbe!
Este tizenegy óra volt, hideg és ködös idő, és a város egyik leglepusztultabb, legsötétebb és legfélelmetesebb körzetébe vezette járművét. A buszban rajta kívül csak ketten voltak, két nyolcvanas, bűzlő, rongyos alak. A városban csönd volt, s ő csupán a két fogatlan, testi- és lelkibeteg utasának idegesítő karattyolását halhatta. Ez volt az első alkalom, hogy ezen az útvonalon vezetett, de már most gyűlölte az egészet. A munkakör előző betöltője éppen kórházban feküdt, és kétséges volt, hogy dolgozhat-e még. Egy ehhez hasonló éjszakán néhány helyi keményfiú eltérítette a buszt, az elődjét pedig majdnem megölték. Nyolc késszúrást kapott - csoda, hogy túlélte.
Ha lett volna más választása, nem fogadja el az állást, dehát nem volt. Már másfél éve volt munkanélküli, s egyedül nevelte követelőző kamasz fiát. A felesége tíz éve halt meg egy autóbalesetben, őt pedig kirúgták a korábbi, nyugalmas munkahelyéről.
Az egészet csak magának köszönhette. A főnöke megelégelte, hogy állandóan molesztálja a tizennyolc éves lányát, és elbocsátotta. Ahogy itt, ezen a sötét helyen vezetett, koszos nyomortanyák és az üresen álló, elavult gyárépületek között, felidéződtek benne az akkor történtek. A lány borzalomtól és fájdalomtól eltorzult arca, véres teste, ahogy berakják a mentőautóba. Három órán belül meghalt, anélkül, hogy a zsaruk bármit is kiszedhettek volna belőle. A halottkém jelentése szerint megerőszakolták, majd egy vasrúddal agyonverték.
Sosem bizonyították be bűnösségét, s azóta már másfél év is eltelt. Gyakran álmodott erről. Ezeken az éjszakákon izzadtan, félelemtől megdermedve ébredt, s ilyenkor mindig elgondolkozott azon, hogy feladja magát, de sohasem merte megtenni. Részben a fia miatt. Akkoriban bűntudatot érzett vele szemben, s ez dühítette. Pontosan ez a düh vitte rá, hogy megtegye azt. No meg az alkohol. Akkoriban szokott rá.
Annyira belemerült a gondolataiba, hogy észre sem vette: jeleznek. Arra eszmélt, hogy az egyik vén fasz bökdösi: „Hé fiatalember, jól van? Nehogy nekem túlmenjen a következő megállón!"
Valóban „fiatalember" volt. Alig múlt harmincöt, de az életét már elbaltázta. Megállt a megállónál, és kinyitotta az ajtót. Azonnal megbánta. Alighogy az öreg letornászta magát a három lépcsőfokon, máris felugrott a buszra öt huligán. Félelmetesen néztek ki: bőrszerelésben, láncokkal feldíszítve, mindannyiukon tetoválás, kések, sőt vezérüknél még revolver is volt. Messziről bűzlöttek a szesztől.
Megfagyott az ereiben a vér. Nem láthatta őket, hiszen a környéken szinte semmi világítás nem volt. A sarkokon ugyan álltak lámpák, de tízből jó, ha egy működött. Remegő kézzel nyomta meg az ajtózáró gombot, majd lassan elindult.
A hangzavarból arra következtetett, hogy a huligánok jól érzik magukat. Bele-belepillantott a visszapillantó tükörbe, de csak azt látta, amint az üléseket hasogatják fel, és kapaszkodókon hintáznak. Semmiben sem különböznek a gyerekektől - gondolta magában lenézően, s ekkor hallotta meg a még mindig a buszon utazó vénember fájdalmas nyüszítését. Idegesen hátranézett, és látta, amint a szegény öreg feje egy oszlopnak csapódik, miközben azok a nem-emberek röhögnek körülötte. Az egyik megfogta a kabátjánál, és teljes erejéből a busz falának csapta. Hallani lehetett a koponya reccsenését. Verejtékezve előrefordult, és már nem tudott magáról, amikor beletaposott a gázba. A szélvédőn túl csak ködöt látott, a vér a fejébe szállt, a köd egyre vörösebbé vált, hangokat nem hallott. Az érzékeit akkor szerezte vissza, amikor a huligánok észrevették, hogy valami nincs rendben, és megpróbálták elrángatni a helyéről. Ő azonban vadul kapaszkodott a kormányba. Rajta kívül öt izzadt, szesztől bűzlő test tömörült a vezetőfülkében, ki a kormányba, ki belé kapaszkodott, ki pedig a pedálok között matatott a lábával. Mindannyian ordítottak, de a leghangosabban a következő volt hallható: - Kibaszott sofőr! Rohadt, kibaszott sofőr!
Az egyik kés beleszaladt, de nem a késszúrás végzett vele, hanem az, hogy a busz nekiütközött egy ház falának, ő pedig kirepült a szélvédőn.

2.

Sötétség... Sötétség, majd szürkeség. Homokban feküdt. Szürke homokban. Nem is homokban, hanem hamuban. Feltápászkodott és körülnézett. Mindenfelé szürkeséget látott. Még az ég is szürke volt, a mellette hömpölygő folyó is, sőt, önmaga is. Mintha egy fekete-fehér film szereplője lenne. Egyébként sehol semmi. Se busz, se város, se huligánok, csak végtelen, egyszínű hamusivatag, csillagtalan, holdtalan ég és egy lassan hömpölygő folyó. És minden lehangolóan szürke. Szürke és hideg.
- Jézusom-; meghaltam! - hasított belé a gondolat, és ekkor látta meg a csónakot, amint közeledik felé.
Ez volna a túlvilág? - Sohasem hitt benne. A csónak lassan közeledett, s látta, hogy ül benne valaki. Egy emberi alak, szerzetesekéhez hasonló kámzsában, arcát eltakaró csuklyában. A fickó nem mozdult, nem evezett, s nem is kormányozta a csónakot, de az mégis a folyó szélére húzódott, és megállt mellette. Kis, kétszemélyes facsónak volt, evezők nélkül. A furcsa, arctalan, kámzsás alak nem szólt semmit, csak várt.
Óvatosan - mintha elutasítástól tartana - beszállt, és leült a kámzsással szemben. A csónakos arcát még mindig nem látta, s ezt talán többek között annak az átkozott szürkeségének tulajdoníthatta. Várt. A kámzsás megmozdult. Kinyújtotta felé a kezét, mintha valamiféle fizetséget várna. A kámzsa alól egy hosszú ujjú, csontos kéz csúszott ki. Nem, nem, ez a kéz egy csontváznak a keze volt! Megint félni kezdett. Most már biztosra vette, hogy meghalt, bár az egész annyira valószerűtlennek, de sajnos egyben valóságosnak is tűnt. A csónakos, a Révész megszólalt. Hangja természetellenesen mély volt.
- Fizess!
Összerezzent. Fogalma sem volt, miféle fizetséget várnak tőle, s azt sem merte megkérdezni, hogy egyáltalán hova fognak menni. A Révész azonban mintha olvasott volna a gondolataiban, mert megint megszólalt. Nem, nem is megszólalt, másodszori hallásra észrevette, hogy amit hall, az csak az agyában hallatszik, a vele szemben ülő, csontvázkezű alak valójában nem ejt ki hangokat.
- Elviszlek a túlvilág kapujához, de cserébe nekem kell adnod egy értéktárgyadat. Az az aranygyűrű ott az ujjadon pont megfelelő lesz.
Az eljegyzési gyűrűje! A felesége halála óta nem vette le az ujjáról. Félelmét elfeledve az jutott eszébe, hogy ha esetleg a túlvilágon találkozik a nővel, és az azt látja, hogy nincs rajta a gyűrű, talán hűtlennek gondolja majd. De a Révész olyan sokkoló volt, hogy nem mert ellenkezni, úgyhogy lehúzta a gyűrűt, és belerakta a mohón felémeredő csontkézbe. Amikor elengedte, iszonyatos fájdalom nyilallt belé, olyan érzés volt, mintha egy tőrt forgattak volna az agyában. Érezte, hogy végzetes hibát követett el, de nem volt visszaút. Lassan megnyugodott, a csónak pedig elindult lefelé a folyón.
Az utazás tökéletesen eseménytelen volt. Ha körbenézett, csak a monoton tájat látta, a révész pedig teljes csöndben, mozdulatlanul ült, csak néha, ha a hajó változtatott irányt, akkor billent meg egy kicsit valamelyik irányba. Belenézett a vízbe, s arcokat látott, sikoltó, őrült tekintetű arcokat. Szinte hallani vélte hangjukat, amint fültépően visítanak, mintha elkárhozott lelkek lennének. Úgy érezte, hogy mondani akarnak valamit, de nem hallotta, akárhogyan koncentrált is. Ekkor hirtelen a Révész csontkezét érezte a vállán, amint irtózatos erővel belemélyeszti éles karmait a húsába, és elfordítja testét a pokoli folyó látványától. A Révész közelhajolt hozzá, s így megláthatta csontvázarcát, egy vörösen izzó, a lelkét felnyársaló szempárral. megint hallotta a gondolataiban azt a félelmetes hangot:
- Nem nézhetsz oda! Megértetted?!
Szörnyű gyanú kezdett megfogalmazódni benne.

Ködben mentek. Észre sem vette, amikor kiértek a nyílt tengerre, s már nem látott partot. A köd egyre sűrűbbé vált. Nem tudta, honnan veszi, de úgy érezte, hogy a vezetője ideges. A levegő feszültséggel volt teli. Kínos bizonytalanságot érzett vibrálni a Révész körül, s végtelennek tűnő ideig úgy tetszett, mintha ismeretlen vizeken hajóznának. Lehet, hogy az ember a halál után sincsen biztonságban? A szíve hevesebben kezdett verni, de egy idő múlva megint magabiztosság sugárzott a Révész felől. A köd is lassan kitisztult, és egy hatalmas falat látott meg egészen közel a csónakhoz. A fal, amennyire a távolból meg tudta állapítani, vasból volt, és a falban volt egy nyitott, óriási vaskapu is. Ahogy közeledtek, látta, hogy a kapu kezd becsukódni előttük. Nem tudta, hol van, nem tudta, mi ez az egész, de megrémült, hogy mi lesz, ha a kapu bezáródik, mielőtt átmehetnének rajta. Hova mehetnek azután? Felidéződtek benne olvasmányélményei és nagyszüleinek meséi a túlvilágról. Lehet, hogy nem engedik be a bűnei miatt?
A kapu fájdalmas, csikorgó hanggal csukódott be. A félelemtől félőrülten nézett a Révészre, s annak válaszában legszörnyűbb rémálmát látta beigazolódni:
- Nem kaptad meg a kegyet. Nem léphetsz be - s hirtelen hatalmasat billentett a csónakon, úgy, hogy ő elvesztette az egyensúlyát, és rémült kiáltással belezuhant az elkárhozott lelkek tengerébe.
Nem volt csobbanás, és nem is kezdett el fulladozni, csak zuhant lefelé, miközben körülötte elkínzott tekintetű emberi alakok úsztak. Mind hozzám hasonló szerencsétlenek - gondolta. A mennyországból kitaszítottak, akik lelkének torzsága kivetül a túlvilági testükre is. Ahogy zuhant a bűnösök tengerében lefelé, állandóan nekiütközött valamelyik nyomorék alaknak. Volt, akinek nem voltak végtagjai, volt, akinek gerincoszlopa annyira el volt ferdülve, hogy a szerencsétlen tarkója a hátát érintette. A szegény lélek arckifejezéséből csak őrület tükröződött. Őrület és fájdalom. Pokoli fájdalom. Ahogy zuhant, kiguvadt, véreres, kifejezéstelen szemek mérték végig, nyáladzó, rothadó pofák haraptak testébe, és sohasem gyógyuló sebekkel teli karok kapaszkodtak belé. Minden, amit látott, csak a mindenkori emberi értékek perverz megcsúfolása volt. Azok ott körülötte, már-már szánalmat is érzett irántuk, pedig immár ő is közéjük tartozott; belékapaszkodtak, rángatták, tépték, szaggatták ruháit, csomókban tépték haját, s a vakmerőbbek a bőrét tépték, szakították. Ő csak a sírásukat hallotta, tudta, hogy nekik már minden mindegy, értelmük örökre elveszett a kínok óceánjában. Nem is tudta, miért küzd ellenük, úgysem győzedelmeskedhet a túlerővel szemben. Partot nem látott, ami azt jelenti, hogy az elkárhozottak tengere hatalmas, talán végtelen. Mégis félrelökte magától a szemtelenkedőket, és menekülni kezdett. Nem tudta, miként lehetséges ez, de felfelé indult meg, s most már csak azok a pokolfajzatok húzták lefelé. Az az erő, amely az előbb a tenger alá kényszerítette, mintha akkor megszűnt volna. Ûzött vadként küzdött. Veszett ordítás hagyta el száját, és minden energiájával próbálta lerázni magáról a piócaként rátapadó alantas teremtményeket. Feje kibukkant a tenger felszínén, és a Révész csónakját látta közvetlenül maga mellett. Belekapaszkodott a szélébe, és felhúzta magát. Rémületében nem látott semmit, s már csak a Révész csontkezét érezte a nyakára kulcsolódni, és érezte, amint az irtózatos erővel kiemeli a mohó, gyilkos, démoni forgatagból.
A tenger felett volt, mégis a csónakon kívül. Megint meglátta a Révész koponyáját, s a két vörös szempárból valami gyilkos erő hatolt belé a szemein keresztül, és fojtogatni kezdte A lelkét. Megint hallotta azt a szörnyű hangot, de most olyan fizikai fájdalmat érzett, mintha apró hajszálerek pattantak volna szét az agyában.
- Már nem tudsz fizetni. Mit akarsz még?
Ösztönösen cselekedett. Előrenyúlt véresre karmolt jobbjával, és belebokszolt a Révész képébe. Az ütést fájdalmas reccsenés kísérte, és érezte, amint a csónakos orrcsontja szilánkokra törik. Agytépő sikoltást hallott, de enyhült a szorítás a nyakán. Kihasználva az alkalmat bemászott a csónakba, és most ő ragadta meg a csuklyást, és koponyáját nekicsapta a deszkának. Felfedezve, hogy a Révész nem is annyira hatalmas, mint ahogy az első pillantásra látszik, vérszemet kapott. Most őrajta volt a követelőzés sora:
- Te rohadék! Vigyél vissza a partra, ha nem akarod, hogy az összes csontodat darabokra törjem!
Valahogyan belül tudta, érezte, hogy a Révész fél, majd ezt hallotta, már nem is annyira fájdalmasan:
- Rendben. Ingyen visszaviszlek. Te erős akaratú vagy. Te talán tudsz élni a második lehetőséggel.
Visszaültek a csónakba, és lassan elindultak visszafelé, a fekete-fehér hamusivatag irányába. A visszaút ugyanolyan eseménytelen volt, mint a túlvilág kapuja felé vezető. Őt azonban egész úton kérdések kínozták. Miféle második lehetőségről beszélt a Révész? Mi lesz, ha nem tud élni vele?
Megint nem vette észre, amikor a tengert elhagyták, és a folyóra kerültek. A csónak lassan kikötött. Kiszállt, s a táj egy pillanat alatt átalakult körülötte. Eltűnt a hamusivatag, a folyó, a csónak, s újra a városban volt.

3.

Sötét volt itt is, de kissé megnyugodott, hiszen itt színeket is látott, s az a lehangoló érzés pillanatok alatt eltűnt. Látása lassan alkalmazkodott az új viszonyokhoz, s egyébként is este volt, és nem világítottak az utcai lámpák. Látta az autóbusz roncsát, s a roncs mellett a huligánok hulláit. A testek felett emberi alakok görnyedtek, valószínűleg helyi hajléktalanok, akiknek nem árt egy kis mellékes jövedelem a segélyek mellett. Látása lassan tisztult. Most már ki tudta venni, hogy azok a szerencsétlenek leprások. A borzalomtól égnek meredt tarkóján a szőr. Leprások, itt, egy nagyvárosban, s mindjárt egy fél tucat? Sohasem hitte volna, hogy ilyen borzalom egyáltalán létezhet. Most jött vissza a halálból, de a leprától még ő is rettegett. Csak a menekülésre gondolt. Szerencsére AZOK nem vették észre, annyira el voltak foglalva. Nem! Az észrevétel megbénította. Ezek nem fosztogatták a hullákat. Mindannyiuk könyékig turkált a huligánok gyomrában, és mohón tömte magába a szerencsétlenek belsőségeit. Most már tudta: azok nem leprások voltak, hanem HULLÁK. Szédült. A látása megint homályosodni kezdett. Rálépett egy sörösdobozra, és a reccsenésre a zombik is felfigyeltek. Támolyogni kezdett, majd futni, rohanni. A környezetét nem normálisan érzékelte, inkább úgy, mintha álmodna. Épületek suhantak el mellette, félelmetes harci kiáltásokat hallott mindenfelől, lábak dobogását közvetlen mögötte. Mintha valahol Afrika szívében, egy dzsungelben menekülne egy emberevő törzs harcos férfiai elől. Így érezhet egy szánalmas vadállat is egy hajtóvadászaton.
A távolban fényeket látott, s szabadulást remélve arra vette az irányt. Kiért egy széles útra, amely lámpákkal volt kivilágítva, és a hajtók kiáltásai is alábbhagytak. Ő azonban még mindig nem érezte magát biztonságban, úgyhogy rohant tovább, s csak akkor állt meg, amikor megbotlott valamiben. Ugyanakkor egy asszony rémült sikolyát hallotta.
- Segítség! Gyilkos!
Megfordult, és egy kislányt látott a földön feküdni vérző fejjel. Egy asszony rohant oda hozzá, és karjaiba vette. Hisztérikusan ordított:
- Kislányom! Kislányom! Kicsi lányom!
Elgázolt egy kislányt. Mint Mr. Hyde, Jekyll doktor lelke gonosz felének megtestesítője tette abban a horrorfilmben, amelyet évekkel ezelőtt látott. Másodszor ölt, s most sem volt magánál. Eszébe jutott a volt főnökének a lánya. Kezébe temette arcát, és eltámolygott. A gyomra még mindig nem kavarodott fel. Hiszen halott, s valahogy tudta, hogy holtak nem szoktak okádni. A kivilágított úton kóválygott. Nem tudta, hova menjen, nem tudta, mit csináljon, nem tudta, kihez forduljon.
Ekkor eszébe jutott a Révész. „Te talán tudsz élni a második lehetőséggel." Uramisten! Hiszen már megint gyilkoltam! - gondolta. A mennyországba csak bűntelenek kerülhetnek be. Mennyi időm van, mit kell csinálnom? Ezek voltak azok a kérdések, amelyeket a halála előtt is feltett már magának, s akkor sem, most sem kapott rájuk választ. Jóvá kell tennem a bűneimet - mondta magának. Megfordult, de az anyát és a lányát már nem látta.
Nem tudta, mennyi idő telt el a kislány óta, hiszen félőrült állapotban kavargott a kivilágított utcán, a lámpák, a kirakatok fényei elvakították, néha nekiütközött valakinek, az félrelökte, s mindenki olyan furcsán, félve és undorodva nézte. Az egész olyan volt, mint egy rémálom. Néha beszéltek is hozzá, de nem értette. Lassan megnyugodott, értelme visszatért, és elkezdte érezni a testét borító sebek fájdalmát. Egy kirakatüvegben megnézte magát, s amit látott, attól halálra rémült. Ruhája cafatokban lógott róla, testét éktelen sebek borították, s arcának egyik feléről majdnem teljes egészében hiányzott a bőr; pontosabban a bőr helyett egy fél bronzmaszk volt szögekkel odaerősítve. Rádöbbent, hogy mi az a fájdalom, amelyet a fejében érez. Az az arc, amely visszanézett rá, nem ő volt. Az az arc nem egy ember arca volt, hanem valamilyen emberalatti lényé. Lehet, hogy csak az éjszakai természetellenes megvilágítás tette, lehet, hogy a borzalmas tükörkép létrejöttében nagy szerepet játszottak a kirakatba helyezett tárgyak, mégis tudta, hogy az őrület még korántsem ért véget, és olyan borzalmak következnek, amelyekre eddig még gondolni sem mert.
Még mindig nem tudta, hova menjen, hisz haza nem mehetett; régi ismerőseit nem kereshette fel, s elképzelése sem volt róla, hova forduljon tanácsért, ki segítene egy halotton, ki hinne neki. Teljesen kétségbeesett.
Ekkor éppen egy templom mellett haladt el, s nyomban rájött, hogy mit kell tennie. Hát persze, ki mástól kérhetne segítséget, mint Isten szolgájától?! A templom régimódi épület volt, amolyan gótikus-féle, bár nem esküdött volna meg rá. Hatalmas, kétszárnyú kapu zárta ki az utca és a világi gondolatok mocskát Isten házából. Ahogy lépkedett felfelé a lépcsőn, már-már némi áhítatot is érzett, s gyermeki borzongással és kíváncsisággal nyúlt a magasan levő kilincshez, mintha belépve talán valamiféle karácsonyfa várná. Amint megérintette, valami ragacsosat érzett. Kinyitotta az ajtót, s csak azután nézte meg, hogy mibe nyúlt. A keze véres volt. Vér és halál mindenütt. A második lehetőség sokkal nehezebb, mint az első. Nem volt visszaút. Belépett.
A templomban sötét volt, s csak néhány gyertya világított az oltár közelében. Ugyanott látott néhány alakot, de szeme csak lassan szokta meg a sötétet. Meggyulladt még néhány gyertya, és már kivehető volt az a néhány alak, akik az oltár körül tevékenykedtek. Hárman voltak, mindannyian szertartásos ruhákban, olyanokban, amilyeneket a tévében mutatott miséken lehet a papokon látni. Az egyikük - egy púpos, kócos hajú - tett-vett az oltár körül, miközben egy főpap-féle dirigált neki, s állt még mellettük egy simára borotvált fejű alak is, egy fedeles kosárral a kezében. A kosárban felsírt egy csecsemő. Biztos keresztelő lesz. Őt is megkeresztelték valamikor.
Ott és akkor el is hitte magának ezt a hazugságot. Valójában már amikor belépett, látta a fordított keresztet az oltár felett.
Ahogy ott szerencsétlenkedett a bejáratnál, észrevették, és a főpap kinyújtva felé kezét, hívogatóan így szólt:
- Üdvözöllek, testvérem, Isten házában. Már csak egy hozzád hasonlóra vártunk, így elkezdhetjük a szertartást. Gyere hozzám! - Mindezt olyan szelíden mondta, mintha napközben mindig rendes miséket tartana, és csak éjjel folyamodna ördögi praktikákhoz.
Valami gonosz erő befolyása alá került, és nem tudott ellenkezni, lassú, nehéz léptekkel elindult az oltár felé. Ahogy haladt előre a padok között, látta, hogy azok nem üresek, hanem tömve vannak fekete ruhába öltözött, megtévedt őrültekkel. Ahogy lassan előbbre és előbbre jutott, sorban fordultak felé a padokon ülők. Ezernyi gonosz, áhítatos szempár villant feléje, mintha valamiféle sötét angyalt ismernének fel személyében. Az első sorok egyikében meglátta a fiát, de az nem ismerte fel őt. Próbált neki szólni, de nem jött ki hang a torkán, lábai pedig egyre csak vitték előre. Fájdalom hasított belé. „Te talán tudsz élni a második lehetőséggel." Mi vár még rá, kérdezte magától, s agya megint kezdett elborulni. Ahogy előreért, a főpap szertartásosan meghajolt, majd kezdetét vette a mise. Az egész olyan volt, mintha egy színházi előadást nézne, a papok szinte táncoltak, s valóban mintha valami halk zenét hallott volna. Halk, gonosz dallamok szöktek fülébe, mintha az értelmetlenség démona fuvolázott volna egy távoli ház poros padlásán.
Elérkezett a sátáni keresztelő tébolyult pillanata, s a főpap kiemelte a csecsemőt a fedeles kosárból. A gyermek látványától bárki halandónak felkavarodott volna a gyomra. Azt a lényt nem apa nemzette. Az egyik szülője a sugárfertőzés borzalma volt, s most feláldozásával csupán visszajut atyjához, a Sátánhoz. A fején göcsörtös szarvak voltak, teste pikkelyes volt, végtagjai helyén pedig csupán szánalmas csonkok. A szeme azonban emberi volt. Emberibb mint bárkié, akivel valaha is találkozott. Alig eszmélt fel, máris a csecsemő fölött találta magát egy tőrrel a kezében. A Biblia gonosz kígyóját formázó tőrt a gyermek anyja adta a kezébe. A szertartás befejezése az ő feladata volt. Ránézett a nőre. Fiatal, huszonöt év körüli asszony volt, szemében könny csillogott, mint egy őszi esőcsepp, amely majd együtt fog pocsolyát alkotni a szennyezett belvárosi utca mocskával. Ez lenne a másodi lehetőség? - kérdezte magától, és tudta, mit kell tennie.
Magasra emelte a tőrt, és lesújtott a mellette álló papra. Egy gyermeket már megölt, most megmentett egy másikat. A pap összegörnyedt, ő pedig csak hasította a hasát, egészen felfelé a nyakáig. Amikor kirántotta a tőrt, a hívők között még rémült csend volt. Csak a gyermek anyja hangját hallotta, amint kétségbeesetten, könnyek között, a következő szavakat ismételgeti:
- Miért? Miért? - a nő ezt a kérdést neki szánta, bár valószínűleg nem várt rájuk választ. Tényleg, mit is ért el ezzel? A gyermek már nemzése előtt halálra volt ítélve, csakúgy mint... Nem volt ideje befejezni a gondolatot. Arcának bronzfelén egy kardpenge csikordult. Erősebben markolta a tőrt, és szembefordult támadójával. A kopasz pap volt az, aki egészen végig a gyermeket tartotta. Szemére vörös köd ereszkedett, agyából kiszakadt minden más érzelem, és csak szúrt, vágott és hasított. Nem gondolkodott, az életösztön vezérelte, olyan volt, mint egy viking harcos, egy berserker, ugyanolyan barbár, mint azok a népek, akik a nyomorék csecsemőket elpusztítják. Úgy küzdött, mint nem sokkal korábban az elkárhozottak ellen. Fájdalmat nem érzett, s ahogy lassan kijutott a templomból, nem hallott mást, csak az áldozatai halálhörgését, amíg azok a túlvilági elkárhozottakhoz hasonlóan megpróbálták darabokra szaggatni. Vérben és fájdalomban gázolva érte el a templomajtót, de nem rontott ki rajta.
Elhagyta a tőrét. Valahol a nagy dulakodásban. Megfordult, de már nem vad üldözőkkel állott szemben, hanem megrettent kutyákkal. Végignézett a kivégzett testeken, s megpillantotta a pengét az egyik áldozatában. A szerencsétlen még mindig mozgott. A fia volt az.
Kilépett a templomból. Már nem jöttek utána. Ez volt a második lehetőség? Semmit nem érzett, pedig a logika azt sugallta számára, hogy jót cselekedett. Az utcán nem látott egy lelket sem. Eleredt az eső, mintha az ég helyette hullajtaná a könnyeit. Egy darabig csak állt, hagyta, hogy az esőcseppek végigfolyjanak arcán és testén, majd lábainál egy tócsába gyűjtsék a vért, az övét és az általa kiontottat. Belenézett a tócsába, de nem látta rendesen magát. Letérdelt, s belemerítette a kezét a mocskos, bíborszínű folyadékba, majd belekortyolt. Lassan itta a vért, majd egyre mohóbban szívta magába, mintha isteni nektár lenne, de mindenesetre mintha isteni hatalmat és végtelen energiát szívna magába áldozatai véréből. Kielégülést érzett, majd egy pillanat alatt a boldogságból pokolba vándorolt át. Hirtelen fájdalmat érzett a testén és az agyán átáramlani. Az utca, a templom, a vértócsa elmosódott előtte, s lassan valami pokoli sötétség töltötte be látómezejét. A feje zúgott, és úgy érezte, mintha egy végtelen mély lyukba zuhanna, egyre gyorsuló sebességgel. A távolban egy arcot látott, mely egyre gyorsulva közeledett. Olyan rémisztő volt, hogy nem tudta megmondani, a Sátáné volt-e vagy az Istené, mindenesetre az arc betöltötte látómezejét, szemeiben végtelen gonoszság és káröröm fészkelt. Bár Istent sohasem látta, biztos volt benne, hogy ez az arc a Sátáné. Lassan elvesztette az eszméletét. Egyetlen gondolat töltötte csak be az agyát, mintha egy lemezjátszó tűjét valaki mindig egy adott sávra rakta volna vissza, úgy ismételték egymást a szavak: „Te talán tudsz élni a második lehetőséggel."
Lassan kitisztult a látása, és a fájdalom is elmúlt, de mérhetetlenül gyengének érezte magát. Ügyetlenül feltápászkodott, majd betámolygott a templomba. Egyenesen afelé a test felé ment, amelyikben a kígyópengéjű tőrt hagyta. Letérdelt mellé, majd a sátáni pengével felhasította utolsó áldozata gyomrát. Tudta, hogy ha nem teszi meg, akkor rövidesen meghal. Rágörnyedt a testre, és fogaival marcangolni kezdte a nyers húst.

Az univerzum peremén, egy elegánsan berendezett szobában két méregdrága öltönyt viselő, jólfésült férfi figyelte az eseményeket. Fennkölt tekintetük érdeklődve tapadt a kristálygömbre. Az egyik nemes túlvilági lény, angyal, vagy démon megszólalt:
- Hát... Ez is elbukott.
A másik fejcsóválva válaszolt:
- Igen. Mostanában egyre kevesebbnek sikerül.

Első megjelenése: Aurin 1. szám, 1996. március