HV 8.
A fénnyel kibontott tájban, a nyaraló szívben lakozik egy őszi lény, mint egy földkupac alján egy türelmes bogár, és csak az első levélhulláskor mozdítja meg tagjait, belőled karmokat, belőlem vásznat növeszt, amit téphet és szaggathat veled, őszi kedve szerint. Nem szeretem őt, mert nem értem, miért van itt, miért kell lennie egyáltalán. Ki fogok úszni arra a szigetre, amit naphosszat lestünk a partról, mert távol voltunk még, cudar távol, és miközben úszok és azt remélem, megfullad velem együtt ez a lény, nem az lesz a fontos, hogy elérem a szigetet, hanem a tudat, hogy ott vársz rám a parton, és látom, nem akarod sehogy se hinni, hogy mindez így történik, így kell történnie. Biztosan lesz majd egy gondolatom, egy röpke kép, hogy milyen szép volt minden közöttünk. Szebb volt, mint lehetett volna, mert valamiképp meghaladtuk lehetőségeinket, kiörültünk minden percet, esélyeinken túl. Az arcodat, ahogy a parton ülsz, és várod, hogy visszatérjek, azt fogom rögzíteni, vinni tovább, amikor a sziget felé úszom, és bordáimban közben lassan fuldoklik ez a lény. Azon a szigeten, amit már nem a testemmel érek el, fények gyúlnak majd az emlékekből. Összenéz mind akkor, akinek szeme van, és próbál könnyezni vele. Nekem más dolgom nem marad, csak kinyújtani valamit ezekből a fényekből feléd, ahogy a parton ülsz, és vársz, és én is várok, hogy végre megfulladjon bennem ez a lény, de akkor végül is elérlek majd a fénnyel, és minden könnyet felszárítok vele, és szavak nélkül valahogy sugározni fogom neked, hogy ilyen az én szerelmem, csak ha nem tudod elfogni, akkor lehet a tiéd.
HV 9.
Egy hatvanöt év körüli asszony tipeg el előttem az utcán, egy jóval hajlottabb korú, töpörödött nénit vezet a karján. Mindketten hosszú, kifakult vászonkabátban, fejükön hasonlóan ódivatú kötött télisapka. Egészen lassan haladnak, mintha nem is mennének sehová. Elképzelem őket, mint anyát és lányát, és különös, szomorkás érzésem támad. Látom az állapotos, még fiatal nőt, később, ahogy mellére veszi a csecsemőt, alig huszonévesen, aztán a kislány egyre nő, beszélni és járni kezd, és édesanyja tanítja a szavakra, a mozdulatokra, és mindarra, ami nem tanítható, a szerelemre, a munkára, a kényszerre, a fájdalomra, a csalódásokra, és az örömökre is, mert minden bizonnyal volt ezekben az életekben is egy fényesebb évszak.
Most ez a lány úgy viszi a karján édesanyját, mintha csak törleszteni szeretne valamit, hálát adni neki a megesett dolgokért. Az apró öregasszony vékony hangon kimond egy-egy kérdőszót, a másik öreg lassan, türelemmel válaszol, magyaráz, és közben egyengeti közös léptüket. Hiszen most tanítja beszélni, most tanítja járni szülőjét, a kölcsönösség szabta rendnek megfelelően. Míg aztán végül tovább bicegnek, arra gondolok, hogy e pillanatban nem válik szét bennem a múlt csodája és a jelen irgalma, és hiába szomorít el a dolog, tudom, mennyire a helyén van ez így, végre a helyén.
HV 10.
Az éjszaka meridiánján a csillagok hidegek és fényesek. A férfi kinyitja a száját. Némán becsukja. A nő nagy levegőt vesz, halkan engedi ki lélegzetét. A csöndnek mécsesfénye van, és puha tapintása. A férfi lehajtja a fejét, szeme bezárul. A nő megigazítja ajkát. Lopva a férfire néz. A férfi felemeli a fejét, tenyere kinyílik, és mint egy virágot, a nő felé nyújtja. A nő lesüti szemét. Ajka beharapva, szemöldöke pihen. A férfi áthajol hét kilométeren, már éppen eléri virágkezével a nő haját. A csillagok hidegek és fényesek. A nő haja kibomlik, mint egy csokor. A szája megrándul, a szeme megrebben. A férfi felemeli a fejét, szeme kinyílik, hideg és fényes. A nő felnéz a csillagokra, a szája meleg és nedves, akár a nyár. A férfi szájában nyál csillan, keze eltéved az erdőben, fejét leszegi. A nő kinyitja ajkát, hangot nem ad, de sóhajt, mélyen, az áramlatok hevével. A mécses csöndjének puha a fénye. A csillagok hidegek és vízillatúak. A férfi sóhajt, és visszavonja a kezét. Ugyanabban a mozdulatban a nő szeme bezárul, és nyakával követi az őt elhagyó kéz ívét. Együtt lélegeznek a csöndben, az idő hangtalan szivárog. A nő becsukja a száját, lehúnyja a szemét. A férfi megtörli a nő arcát, a fejét leszegi. A nő kinyúl és megszorítja a férfi kezét, az ajkához vonja, érzi saját könnyeinek ízét. A nő mozdulatlanul nézi a férfi leszegett fejét. A férfi mozdulatlanul tartja a nő kezét a tenyerében. A mécsesfény puhán kihúny. A csillagok hidegek és fényesek.
- A hozzászóláshoz be kell jelentkezni
