Boris Vian - R.I.P

- Elhangzott a Memento Mori által szervezett Vian emlékesten az író halálának 50. évfordulóján, szerzője az író műfordítója, Takács M. József -

"„A világ maradék részének java darabja
kezd(ett) egy fabatkát sem érni” "

Boris Vian már tíz éve szülővárosának, Ville-d’Avray-nak a temetőjében pihent, amikor – 1969-ben – az első magyarra fordított Vian-műként nálunk is kiadták a Tajtékos napokat (Bajomi Lázár Endre fordításában). Ebben a 2009-es évben tehát, amikor elérkezett Boris Vian halálának ötvenedik évfordulója, egyúttal Vian magyarországi megjelenésének negyvenedik évfordulójáról is megemlékezhetünk. („– Mindent sárgára kell festeni? – kérdezte Joseph. – Igen, lila csíkokkal – válaszolta az Egyházfiú…”)
Az említett regénynek azóta számtalan újabb kiadása volt, negyven éve folyamatosan kapható a könyvesboltokban (nemcsak nálunk, de a világ minden táján, hiszen az összes fontosabb nyelvre lefordították, s mindenhol hatalmas sikert aratott), és továbbra is igaz az a Raymond Queneau-i megállapítás, miszerint a Tajtékos napok „korunk legmeghatóbb szerelmes regénye”. („Vegyünk egy hurkácskát, és nyúzzuk meg, bárhogy acsarkodik.”)
Ezért aztán teljesen érthetetlennek tűnik, hogy az eredetileg 1947-ben a Gallimard kiadó gondozásában (mindössze 4.400 példányban) megjelent művet a korabeli francia közönség és kritika olyan érdektelenséggel és értetlenséggel fogadta, hogy közel két évtized alatt is csak néhány ezer példányt sikerült eladni belőle, s a készlet maradékát 1963-ban papíráron (!) vásárolta fel a regényt hamarosan újra kiadó és posztumusz sikerre vivő Jean-Jacques Pauvert. („Szelavi – mondta Chick. – Nem! – tiltakozott Colin.”) Amikor pedig kicsivel később Christian Bourgois zsebkönyv formában is megjelentette ezt az oly sokáig felfedezetlen maradt Vian-(remek)művet, már több tízezer olvasó/vásárló követelte tőle a további Vian-köteteket, ma pedig a Tajtékos napok első kiadásának immár ereklyeszámba menő példányait csak 800 euró (vagyis 200 ezer forint) körüli áron vásárolhatják meg a gyűjtők. Afféle költői igazságszolgáltatásnak is tekinthetjük, hogy Boris Vian regényei és novellái Franciaországban hamarosan (2010-ben) a „halhatatlan klasszikusok” sorozatának tekintett Pléiade Könyvtárban jelennek majd meg – mely sorozat kiadója az a Gallimard, amelyik annak idején a Tajtékos napok helyett a mára teljesen elfelejtett Grosjean abbé verseskötetének ítélte oda a Pléiade-díjat. („Csak arra kell vigyázni, hogy az ember elkerülje a durva tévedéseket meg az ízléstelenségeket. Az egyik az lenne, ha az ember boogie-woogie ütemre táncolná a sandacsacsát. – Ez lenne a tévedés? – Ez lenne az ízléstelen.”)
Azt, hogy Boris Vian mára mitikus alakká lett, mi sem jelzi jobban, mint hogy Franciaországban nemrégiben megjelent egy míves, Vian élettörténetét elmesélő képregény, így aztán Boris mostantól nemcsak a szépirodalmi részlegben, hanem Superman mellett is helyet követel magának a könyvesboltok polcain. Megjegyzem, a Tajtékos napoknak is létezik már egy – francia – képregény változata (Benoît Preteseille, 2005 – nem értek e műfajhoz, de szerintem kifejezetten izgalmas és ötletes munka).
Ezen írás nyilvánvaló terjedelmi korlátai miatt meg sem kísérlem elmondani, hogy ki volt ez a gyermekkorától fogva szívbetegséggel küszködő, s 39 évesen szívroham következtében elhunyt francia író, költő, drámaíró, mérnök, jazztrombitás, jazzkritikus, dalszerző- és előadó, festő stb. Talán felesleges is volna, hiszen a 16-20 éves korosztály – csalhatatlan ösztönnel – immár generációk óta mindig rátalál a Tajtékos napokra, a Pekingi őszre meg a Venyigeszú és a planktonra, és ez érthető is: az élet(öröm) korlátozásának minden formáját (a vallást, a politikát, a katonásdit, a hierarchiát, a prüdériát, az adófizetést és általában bármiféle kényszert) megvetően elutasító, a teremtő fantázia, a zene, az erotika és az abszurd humor csodálatos világát kínáló Vian-művek a fiatalok örök, ám csak ritkán teljesülő vágyait fogalmazzák meg. („Alig várom, hogy szerelmes lehessek…”) Aztán az ifjú olvasók jelentős része utóbb, harminc-, negyven- vagy éppen hatvanéves korában egyszer csak újra késztetést érez arra, hogy megint kézbe vegye ezeket a Vian-regényeket (meg a Piros füvet és a Szívtépőt), s felfedezi e szövegek többszólamúságát, az egyes jelenetek értelmezésének számtalan lehetőségét, az irodalmi és történelmi utalások sokaságát, az esetenként mérnöki (és zenészi) pontossággal megkomponált szerkezet eleganciáját, no meg a sok játékos „bolondság” mögött meghúzódó tragikumot. De nemcsak azért érdemes Viant olvasni, mert műveiben oly ellenállhatatlan (és egyéni) humorral mutat rá világunk tragikusan abszurd voltára, hanem azért is, mert sok más erénye mellett Boris Vian igen hatékony ellenszere az öregedésnek is. Merthogy annyi vitalitás és frissesség árad Vian hatvan évvel ezelőtt megfogalmazott, a szürrealizmust, az abszurdot, az erotikát és a (tragikus) börleszket lenyűgöző és helyenként sokkoló módon elegyítő mondataiból, hogy azok előtt még a csontritkulás, a magas vérnyomás és az a német pasas is meghátrál, aki mindig elkavarja valahova a holminkat – arról a fránya Alzheimerről beszélek. („Hol az igazság?”)
Mindez nem kis részben a Vian-szövegek zeneiségének köszönhető, hiszen emlékezhetünk rá, hogy például Chloét maga Duke Ellington hangszerelte („Kedvem lenne megfogni a mellét…”). A zene meghatározó szerepe – mondhatni – genetikusan kódolt a Vian család esetében. Már Boris anyja is zenész volt (zongorázott, hárfázott és énekelt, gyermekeit pedig operahősökről nevezte el; írónk a keresztnevét Muszorgszkij Borisz Godunovjának köszönheti), s a mama muzikalitását az összes gyerek örökölte, mint ahogy Boris Vian is továbbörökítette azt fiára, Patrickra, aki a hetvenes években a kísérleti elektronikus zene egyik francia úttörőjeként szerzett hírnevet magának. („Az ajtó olyan zajjal csattant mögötte, mint egy csupasz kéz egy csupasz popsin...”)
A Cartaphilus Könyvkiadó – előrelátóan – már 2007-ben megkezdte Boris Vian életműsorozatának kiadását, melynek szerkesztőjeként immár harmadik éve bíbelődöm (nagy boldogan) a sorozat köteteivel (a legfrissebb, A kék liba című novellagyűjtemény éppen e mostani évforduló szomorúságát hivatott enyhíteni), de még most sem értem, hogyan volt képes az írás mellett ezer más dologgal is foglalkozó Vian durván 15 év alatt megírni a könyvespolcomon több mint félméternyi helyet elfoglaló (a Fayard által kiadott 14, nagy és vaskos kötetet kitevő) életművét. Fénysebességgel kellett dolgoznia (tudjuk, hogy például a Köpök a sírotokra című hírhedt Sullivan-opust két hét alatt hozta össze), általában késő éjjel és hajnalban, hiszen mindeközben ő volt a Saint-Germain-des-Prés éjszakai életének hercege, a párizsi jazz-élet egyik legfőbb szervezője, később pedig a Fontana lemezkiadó jazz-részlegének vezetője, a Patafizikai Kollégium satrapája s ráadásul két gyermek apja. („Nagyon sok időt vesztegetünk arra, hogy olyan dolgokat csináljunk, amelyek nem tartósak…”)
Ha Boris Vian nevét bepötyögjük a Google keresőjébe, 937000 találattal szembesülünk, de Boris Vian olvasóinak száma szerte a világon ennek sokszorosa. Ezen írás megjelenésével a Google-találatok száma valószínűleg 937001-re nő, de ennek nincs semmi jelentősége, ez csak statisztika. Ha azonban a fentiek alapján néhányan kedvet kapnak ahhoz, hogy elolvassanak vagy újra olvassanak egy-két Vian-művet – vagyis vállalják azt a kockázatot, hogy szembenézzenek egy pekingi ősz minden szépségével és a leköpött sírok minden borzalmával, a piros fű vagy a kék liba abszurd humorával és a tajtékos napok vagy a fekete macskáért szóló blues szívtépő szomorúságával –, akkor én is kapok majd néhány elismerő pillantást a saját fekete(-fehér) macskámtól. És akkor Luca macskám boldogan várja majd, hogy „énekelve arra jöjjön a Szent Stricius-árvaház tizenegy világtalan leánynövendéke”.

Takács M. József

A hozzászóláshoz regisztráció és bejelentkezés szükséges!
2015. 06. 23. - 04:19 | © szerzőség: Gelka