A magyarság körében a növénykultusz háttérbe szorult az állatkultusszal szemben, csak néhány kultikus növényünk volt. A magyar ősvallásban a fenyő, a tölgy, a nyír, a hárs különös tiszteletet élvezett, mint sámánfa, életfa, világfa.
A zádokfa (hárs) a pogány világ egyik kultikus fája, ami a kereszténységben is fennmaradt, a templomok mellett, mint szent árnyékú fa. A zádokfa fájából faragták a vért áldozó kelyheket, csészéket (Surányi, 1993).
Jazád fája egy perzsa istenre utal, aki egy hatalmas tölgyfában lakott. Tisztelete valószínűleg a levédiai és etelközi szállásterületen alakult ki perzsa kultúrhatásra.
A világfa hatalmas méretű fa, amely összeköti az alsó, középső és felső világot. (A világfa valószínűleg vörösfenyő volt, de a vándorlások során ez változott.) Ábrázolása lehetett madaras világfaként, égitestes világfaként is (Surányi, 1993). A nanajoknál (mandzsu-tunguzok déli ágába tartoznak) madaras világfát találhatunk. Születéssel kapcsolatos hitük szerint az égben hatalmas szent fák (omija muoni = csecsemőlélek fája) találhatók, melyeken kis madarak képében omijak élnek, akik leszállnak a földre, behatolnak az arra érdemes asszonyok méhébe, és ott emberré fejlődnek. Az omija a gyermek egy éves koráig halhatatlan, ha a test közben meghal, visszatér az omija muonihoz és nem veszti el képességét, hogy ismét emberré fejlődjön. Épp ezért, ha a gyermek egy éves kora előtt meghal, minden szertartás nélkül nyírkéregbe csavarták és elásták. A sír mellé fűzágat szúrtak, melyre fűből vagy rongyból készült fészket tettek, hogy azon az omija megpihenhessen, mielőtt a sámán segítségével visszatér az égbe.
A kettős lélek hite a pogány magyaroknál is megtalálható: testlélek (lélegzetlélek), szabadlélek (árnyéklélek) (Diószegi, 1983).
Az igazi növénykultusz eredete a középkorra, a kereszténység felvételére tehető, a kolostorkertekben alakult ki és innen jutott ki a kertekbe, temetőkbe. Ilyen az Artemisa arbotantum (Isten fája), amelyet az élet bármely eseményénél használták, ahol bátorságra volt szükség. Az illatos füveket, herbákat (pl, varádics, csombor) varázslat, rontás ellen használták, a temetőkben megóvták a holtak nyugalmát. A kövirózsát (Sempervivum tectorum) jovis barbának, Jupiter szakállának nevezték, hitük szerint védelmet nyújtott a villámcsapás ellen, ezért örültek, ha a háztetőn megtelepedett a kövirózsa. A mennyországot virágoskertnek képzelték, ábrázolták.
A magyarság virágkultuszának elején a rózsa és a liliom állt. A keresztény virágkultusz részben zsidó eredetű. A liliomkultusz közvetlen folytatása az Énekek énekében őrzött liliomkultusznak. Hrabanus fuldai apát írta a liliomról: "A liliom lágyszárú növény tejfehér virágokkal, amiről elnevezték, tehát, hogy úgy mondjuk, liclia. A virág belsejében valami arany csillan fel, míg vakító fehérség a viráglevelekben székel. A liliom Krisztust jelenti, aki az Énekek énekében ezt mondja: Én vagyok a mező virága és völgyek lilioma, és hasonlóképen: hogy a kertben sétáljak és liliomokat szedjek, mintha azt akarná mondani: Én vagyok a föld dísze és a szegények dicsősége; ő, aki ezt mondja menyasszonyáról: amilyen a liliom a tövisek között, olyan az én barátnőm a lányok között, mert szüzessége hava szomorúság által próbáltatik meg, és nagyobb gyümölcsöt terem az élet a nyilvánosság előtt mint visszavonultság. De a liliomon a szüzesség is érthető, mert a szűzi tisztaság magasabb rendű minden más erénynél, miként az apokalipszisben megmutattatik." Így lett a liliom a szüzesség és a keresztény erény szimbóluma (Rapaics, 1932).
A középkori rózsakultusznak köszönhetjük a titkok őrzésére szolgáló sub rosa kifejezést. Hadrianus pápa rendelete alapján az összes gyóntatószékre rózsamotívumot kellett faragni. Az arany rózsa Krisztust jelképezte, a vallásos erőt, a lélek leghatalmasabb orvosságát. A rózsa vörös színe a mártírok vérére, a mártíromságra utal (Rapaics, 1932).
Az alma az ókorban a termékenység, halhatatlanság és szerelem szimbóluma volt. Ez a középkorra megváltozott, a bűn, halál és megváltás jelképe lett.
A borostyán kúszónövény lévén szorosan kapcsolódik "hordozójához", ezért a hűség szimbóluma. Az öröklétet is jelképezi, mint minden örökzöld növény, ezért fordultak elő gyakran a temetőkben.
Az árvácskát háromszínű virága miatt szentháromságfűnek, háromság fűnek nevezték, a szentháromság jelképévé vált.
A citromfa az élet és termékenység jelentését hordozza magában, örökzöld, folyamatosan virágzó, gyümölcsöt hozó természete miatt. Gyümölcse szerepet játszott esküvőn, keresztelőn és temetésen is.
Egy legenda szerint a kankalin úgy keletkezett, hogy Szent Péter apostol elejtette a mennyország kulcsát, ami a földön gyökeret vert. Mária szimbólumnak tekinthetjük, aki Isten fia által megnyitotta az emberek számára a mennyek kapuját (Seibert, 1986).
Növények szerepe a magyarság temetkezési szokásaiban - Szakdolgozat; részlet.
- A hozzászóláshoz be kell jelentkezni
