Temetkezéstörténet

- Irodalmi áttekintés -

ŐSKOR
A halottkultusz már az ősembereknél is jelen volt, de itt még nem a kegyelet, hanem a halottaktól való félelem volt a jellemző:
- A neandervölgyi emberek pl., összekötözték halottaik karjait, lábait a testhez szorítva, így alakult ki a zsugorított testhelyzet.
- A jégkorszak felső részében élő emberek már italt és ételt tartalmazó edényeket és ékszereket is temettek az elhunyt mellé.
- A paleolitikumban (hazánk is lakott volt ebben az időben) általános szokás volt a barlangi temetkezés. A halottakat ülő vagy zsugorított helyzetben temették el.
- A kőkorban már általános szokás volt a földbe temetés. Itt jelentkezik a guggoló vagy ülő helyzetben temetés mellett, a holttest fekvő testhelyzetben történő temetése is. Előfordul a halottégetés is, de még igen ritka. Még csak részleges halottégetésről beszélhetünk, ami különleges vallási felfogásnak tulajdonítható, ezt a formát tekinthetjük a földbetemetés és a tökéletes elégetés közti átmenetnek.
-A bronzkorban elterjed a halottégetés. Bella Lajos szerint: "a halottégetés gondolatára a fém olvasztása vezethette az embereket, mert miként a fém a salaktól, úgy tisztul meg az ember a tűzben minden fogyatkozástól"(Fehér, 1933). A halottégetést tekinthetjük a négy őselemhez való visszatérésnek, hiszen a tűz az egyik elem a föld, a víz és a levegő mellett.
- A vaskori kultúrában a La Téne-kori kelta kultúra hatására megjelenik a korhasztó temetkezési mód (bár a keltáknál a halottégetés is jelen volt). A kelták sírjaik fölé halmot emeltek, ezek az úgynevezett kunhalmok (Fehér, 1933). Kunhalmok építése a pusztai népek temetkezésénél volt jellemző, a halomban található a sírkamra, ahova csak fejedelmeket és rangos embereket temettek. Erre az időre tehető a sírjel állítás szokásának megjelenése. A gazdagabb osztály tagjai lovaikat, kocsijukat maguk mellé temették, amit a szegényebbek nem tehettek meg, így ők a sírköveken ábrázolták ezeket (Fehér, 1933).

ÓKOR
Az ókori egyiptomi halottkultusz kiemelkedő jelentőségű, hitük szerint az elhunytaknak szükségük van lakhelyre, ezért építettek olyan sajátos sírhelyeket, mint a piramisok, sziklasírok, masztabák. A sírokba munkavégzés közben ábrázolt szolgák szobrai kerültek, hogy dolgozzanak a halott helyett a másvilágon. A szobrokon kívül ételt, italt, ékszereket és használati tárgyakat temettek a sírba. Az egyiptomi vallásban nagy szerepe volt a halottkultusznak, melynek célja a halott keresztülsegítése a végítéleten, hogy eljuthasson Ozirisz országába. Feltámadáshitük nem a test feltámadására irányult, a test mumifikálása azért történt, ha a léleknek szüksége lenne rá, használhassa azt (Mile, 2000).
Időszámításunk utáni III. századig (római császárok törvényei szerint) a hozzátartozók az elhunytat tetszés szerinti helyen temethették el. Akinek volt, saját házában, vagy kertjében végezte el a temetést, mások a közös helyre, míg az előkelő emberek a település központi helyére vitték a halottjaikat. Az időszámításunk utáni III. században létrehozott tizenkét táblás törvény (Róma) szerint a halottakat a város területén nem lehet eltemetni, így a temetéseket csak a város falain kívül lehetett elvégezni. (A hamvasztást szintén tiltotta ez a törvény.) Kivételek ekkor is voltak, a rendelkezés nem vonatkozott a császárokra, a nagytekintélyű családokra, és a Vesta-szüzekre sem. A törvény értelmében a polgárok sírjai a városokból kivezető fontosabb közutak mellé kerültek, az őskeresztényeket az itt épült katakombákban helyezték el, ilyen út pl., a Via Appia (Juhász, 1999).
Hazánkban Aquincum már az I. században egy légió állandó székhelye, a III. században már kolónia. A település temetői a szokásnak megfelelően a falakon kívül voltak, a főbb utak mentén. A tizenkét táblás törvénynek megfelelően a temetkezés már nem hamvasztó, hanem korhasztó. A római nép temetkezési szokásaiban három periódus különíthető el: a kőbányákba vagy sziklahasadékokba való temetkezést, a halottégetést, a földbetemetést (Fehér, 1933).

ŐSKERESZTÉNYSÉG
A kereszténység a kezdetektől fogva elítélte a halottégetést, melyet kegyeletsértőnek tartottak. A temetéseket nappal végezték, ellentétben a pogányokkal, akik éjszaka temették el halottaikat.
Az időszámítás utáni IV. században megszűnt a keresztényüldözés, ekkor már nem volt szükség a katakombákra, a keresztények szabadon temetkezhettek. A 313.-ban kiadott Milánói rendelet után megváltoztak a temetkezési szokások, sokan a vértanúk közelébe akartak temetkezni. (A vértanúk sírja fölé emléktemplomokat, bazilikákat emeltek.)
A 401. évi karthágói zsinat kimondta, hogy minden templom építésénél gondoskodni kell egy vértanú életével kapcsolatos ereklyének az oltárba való beépítéséről. Ebből kifolyólag a templomok is temetkező hellyé váltak (Juhász, 1999). A templom körüli temetkezés kifejezte az emberek azon óhaját, hogy közelebb legyenek az istenhez, még a halálukban is.

POGÁNY TEMETKEZÉS A KÖZÉPKORBAN
A rómaiak magyarországi uralmának a népvándorlás vetett véget. Magyarország először hun uralom alá került, majd Attila halála után különböző germán törzsek (nyugati- és keleti gótok, longobárdok) birtokába kerül. Az időszámításunk után 600 körül az avarok telepednek le Pannónia területén, a IX. század végén a keleti frank birodalom tartománya, de zömmel szlávok lakják. A magyarok a szlávok leigázása után foglalták el ezt a területet.
Ezeknek a változásoknak megfelelően a népvándorlás kori Pannónia temetkezés története nagyon változatos:
- A hunok természetimádó vallása tiltotta a halottégetést, a tűz megszentségtelenítését, ezért temetkezési módjuk korhasztó volt (véghelyzetben a vallás eltűrte a hamvasztást, pl. Attila temetése). A hunoknál is, mint a többi lovas nemzetnél (a vagyonosabb rétegnél) szokás volt a lovas temetkezés. Alkalmaztak koporsót is, fedele posztószerű anyagból készült, szintén a gazdagabb síroknál jellemző. A sírok tájolása északnyugat-délkeleti, így az elhunyt arca mindig a felkelő nap felé fordul, ami a feltámadás, az öröklét szimbóluma. A halottak mellé nem csak lovat, hanem más állatokat is temettek, különösen gyermek sírokba kutyát, macskát, mókust (valószínűleg játékszerül szolgáltak). A sírokba ételt és italt is tettek a halott és lova számára, valamint fegyvereket, használati tárgyakat (fejedelmeknél, főrendeknél).
- A nyugati és keleti gótok a III.-IV. században, a longobárdok pedig az V. században vették fel a kereszténységet, így uralmuk (V. század közepétől a VI. század közepéig) alatt a keresztény típusú temetkezési szokások voltak jelen Pannónia területén.
- Az avarok szintén természetimádó nép voltak, a lóval való temetkezés is általános volt, mint a hunoknál (szintén a fejedelmeknél és főrendeknél jellemző). A különbség annyi, hogy halottaikat lóra ültetve temették el, teljesen felöltöztetve (ebben egyeznek), fegyvereivel, dísztárgyaival együtt. A sír tájolása az avaroknál is északnyugat-délkeleti. A IX. században felvették a keresztény hitet, elhagyták pogány szokásaikat.
- Szlávok a IV.-V. században még a hamvasztást alkalmazták, de később áttértek a korhasztásos temetkezésre. A sírok elszórtan helyezkednek el, szegényes melléklettel.
- A honfoglaló magyarok pogányok voltak, hittek a túlvilági életben és a lélek halhatatlanságában. Az előkelőbb magyarokat is lovukkal együtt temették el, teljes díszbe öltöztetve, felfegyverezve. A különlegesség, hogy a halottat élő lovára ültették, ez az oka, hogy néhány sírt megbolygatva találtak, egyes síroknál az elhunyt a ló alá került (Fehér, 1933).
Az avar sírokkal ellentétben találtak olyan magyar sírokat, ahol csak a ló fejét és lábait temették el (1. ábra) (Dömötör, 1977). A sírokban a ló mellett találtak kutyát, macskát és néhány helyen vadászsólymot is. A magyarok koporsót általában nem használtak, az ételt, italt tartalmazó edények is legtöbbször hiányoznak a sírokból. A sírok tájolása keleti, a holttest arca itt is a felkelő nap felé néz. Temetkezési helyül dombos, lankás vidékeket választottak.
A vándorlás éveiből, néhány sírból álló, szórványos temetők maradtak fenn. A letelepedés korára már a tömeges temetők jellemzőek. Ezekben a temetőkben a családi sírbolt első nyomai is megtalálhatóak (Seléndy, 1972). Ezekben a "nagycsaládi" temetőkben általában a középső sírtól balra a férfiakat, jobbra pedig a nőket temették.
A kereszténység felvétele után a magyarok temetkezési szokásai is megváltoztak.
ábra: Rangos magyar férfi sírja az ukrajnai Szubboticyben (Bóna, 2000)

ROKON NÉPEK TEMETKEZÉSE
Az obi-ugorok hite szerint az utolsó lélegzettel hagyja el a lélek a testet. A lélek szabad távozása érdekében a haldokló szájába pálcikát tesznek, így nem tudja összezárni a fogait.
A hantik és a manysik a halál beálltát követően azonnal elkezdik a holttest felkészítését a temetésre. Az elhunyt arcára szarvasbőrből készült maszkot tettek, amin kerek dísz található a szemek, a száj és a fül helyén.
A tetem csak addig marad a házban, amíg a fatörzsből kivájt koporsó el nem készült. Ebbe teszik a holttestet kedvenc tárgyaival, ruháival együtt, amiket előzőleg megrongáltak. A koporsó lezárása előtt a halott szívére rézlemezt, vagy gyűrűt tettek, ha az elhunyt gonosz ember volt, szívére és szájába követ tettek. A koporsót rózsavesszővel lesöprik, egy asszony a vesszővel megérinti az elhunytat, majd messzire elhajítja azt. Ahhoz, hogy a halott lelke végleg elhagyja a házat, hétszer meg kell ismételni ezt. A koporsót általában az ablakon, vagy a sátor falán vágott nyíláson keresztül vitték ki. (Olaszország egyes részein a bejárati ajtó mellé építenek egy kisebb ajtót, amin a koporsót viszik ki, amit a temetés után befalaznak.)
A temetés után a temetőbe vezető útra baltákat vernek le, élükkel a temető felé. Ezek a rítusok mind az élők megnyugtatására szolgálnak, így próbálják óvni magukat a halott lelkének visszatérésétől. Gyász jeléül a férfiak hajukat leengedve hordják, így járnak négy-öt hétig, az asszonyok kifordított kendőikkel kötik be fejüket (Mile, 2000).

KERESZTÉNY TEMETKEZÉS
A középkorban az élők és a holtak szoros kapcsolatban álltak egymással, ebből kifolyólag a temető a közösségi élet központja volt. A temetők tájolása itt is a Nap járásához igazodott. A középkori templomok is K-Ny-i irányba épültek, a temetőben is úgy helyezték el a halottakat, hogy kelet felé nézzenek. A papok "nyugati irányba néztek", így a túlvilágról is figyelhessenek a gondjaikra bízott nyájra. A K-Ny-i tájolás alapja egy hittételhez fűződik: "Krisztus az igazság napja kelet felől fog jönni, hogy ítélkezzen az utolsó napon."
Gazdagabb városokban kápolnát is építettek a templom mellé, melynek hajója és szentélye alatt csontházakat alakítottak ki. Itt helyezték el az időnkénti exhumálásokból származó maradványokat, pl., Sopron, Szent Jakab kápolna (Juhász, 1999).
A templom körüli temetőket fű borította, és sok helyen gyümölcsfákat is találhatunk bennük. Jó példa erre a St. Gallen kolostorában talált tervrajzon szereplő temető (2. ábra).
A középkorban egy-egy sír kegyeleti ideje tíz év volt, utána helyükre új sírok kerültek. A kiemelt csontokat általában a temető kőfalába, vagy ossariumokban (csontok őrzésére szolgáló temetőkápolna) helyezték el.
Hóhért, öngyilkosokat, halottmosókat, az idegeneket és a meg nem keresztelt újszülötteket mindig külön helyre temették, csak "nyomortemetésben" részesülhettek.
A XIV.-XVII. század közti pestis- és kolerajárványok következtében a legtöbb helyen a templomból a város szélére kerültek a temetők. Ennek két oka volt, a helyhiány és a fertőzésveszély.
A XVIII. századra a középkori vallásos felfogás szinte teljesen átalakult.
Mária Terézia temetkezésre vonatkozó rendelete szerint:
- "a holttestek két napnál tovább ne tartassanak, hanem hova hamarább koporsóba tétessenek és beszegeztessenek, ne vitessenek pedig a templomba, hanem egyenesen a temetőbe és ottan mennél mélyebben készített sírba helyeztessenek."
- "a templom körül akárki is el ne temettessék és a temetők ha városban, vagy faluban vagy házak szomszédságában vannak, azok mind abban hagyattassanak és a helységeken kívül alkalmas helyen új temetők legyenek, körös-körül azonban mély árokkal s kerítéssel környül vetessenek és jó kerítéssel, hogy a barom által ne mehessen."
A II. József által kiadott türelmi rendelet tette lehetővé a vallásfelekezetek temetőinek különválását. Ha egy településen valamelyik felekezet nem rendelkezett temetővel, a hívőknek joguk volt választani, melyik sírkertben szeretnének nyugodni.
A temetők történetében az 1848-as szabadságharc jelentett fordulópontot. Kialakultak a köztemetők, sok temető kezelését a helyi hatóságok vették át, de a temetők nagy része még mindig egyházi felügyelet alatt állt. Az 1868. évi LIV. számú törvénycikk minden temetőt közösnek nyilvánított, ebből kifolyólag mindenkinek jogában állt akár más felekezeti sírkertbe temetkezni (kivéve zsidó temetők).
2. ábra Gyümölcsös kertnek használt középkori temető (Rapaics, 1932)

EURÓPA JELLEGZETES TEMETŐKULTÚRÁI
- Latin országokra jellemző (Franciaország, Portugália, Olaszország, Spanyolország), hogy a szobrászat, építészet háttérbe szorítja a növényzetet, amit főleg az építmények kiemelése céljából telepítenek, és csak másodsorban hangulati okokból. Rengeteg a síremlék, mauzóleum, kripta, emlékmű ezekben a temetőkben (Puskás, 2001). A temető geometrikus elrendezésű, épített jellegű.
- Nyugati országokban (pl., Anglia, Németország, Hollandia) akár tájképi, akár művészi elrendezésű a temető, a növényzetnek nagy szerepe van. Jellemzőek a nagy gyepfelületek és a szerény kiültetések.
- Északi országokra jellemzőek az egységes temetők. A sírmezőkben kevés virágot, fát és cserjét találhatunk, a sírhelyek közt gyakran nincsenek külön utak, hanem a sírfelületekből és az utakból gyepfelületet alakítanak ki (Puskás, 2001).
- Közép- és Kelet Európa temetőiben a latin és a nyugat-európai temetők hatása érezhető. Ezekben a temetőkben az épített síremlékeken kívül a növények is hangsúlyos szerephez jutnak.

Hazánkban a temetőkről, a temetkezésről és a temetkezési tevékenységről országos hatályú törvények és jogszabályok intézkednek. A temetőkről és a temetkezésről szól az 1999. évi XLIII törvény, és a temetőkről és a temetkezésről szóló 1999. évi XLIII törvény végrehajtásáról rendelkező145/1999. (X.1) számú kormányrendelet az irányadó (Beleznay, 2000).
A törvény szerint a temető: "a település igazgatási területén belüli, beépítésre szánt, építési használata szerinti zöldfelület jellegű különleges terület, amely kegyeleti célokat szolgál, közegészségügyi rendeltetésű, és amelyet az elhunytak eltemetésére, a hamvak elhelyezésére létesítettek és használnak, vagy használtak."
A temetők megjelenési formája szerint beszélhetünk építészeti, erdei, park- és urnatemetőkről.
- Építészeti temető: alaprajza téglalap alakú, a sírmezők szabályosan követik egymást. Nincsenek összefüggő gyepfelületek, virágágyak. A sírhelyek közt 40-60 cm-es utak vannak, amiket általában kaviccsal borítanak. Az egész temetőt a merev vonalak jellemzik.
- Erdei temető: célja, hogy a meglevő erdőállománnyal a temetőnek hangulatos, harmonikus képe legyen. Az első ilyen temető 1907-ben, Münchenben épült. A sírokat az erdőben helyezik el, az utakat a terepszinttől és a fáktól függően alakítják ki. Díszítésre árnyéktűrő dísznövények alkalmasak. Előnye, hogy a meglevő táj felhasználható, hátránya a magas fenntartási költség.
- Parktemető: a XIX. századi angol tájképi kertek ihlették, általában a város területén belül alakították ki őket. Magas fák, bokrok, nagy gyepfelületek jellemzik, nagy a terület és növényanyag-igényük. A sírfelület nem emelkedik ki a talaj síkjából, hanem gyepes felület növénycsoportokkal. Hátránya a magas létesítési költség, előnye a környezet mikroklímájára gyakorolt pozitív hatása.
- Urnatemető: a hamvasztás elterjedésével szerepük megnőtt. Az urnát temethetik földbe és kolumbáriumba. Földbetemetéskor a sír mérete 1×1 méter. Kolumbáriumok építésénél annak a kritériumnak kell megfelelni, hogy a felső sor állva elérhető legyen, különben nyomasztó a hatása (Seléndy, 1972).
A temetési hely feletti rendelkezési jog időtartama (használati idő), ha önkormányzati rendelet másként nem rendelkezik urna esetében 10 év, sírhely estén 25 év, kriptánál pedig 100 év.

TEMETKEZÉSI MÓDOK
Az ember halottai eltemetésére mind a négy őselemet felhasználta (levegő, föld, tűz, víz). A vándorló népekre jellemző az elhagyásos temetkezés. A halottakat vagy a haldoklókat a táborban sorsára hagyják. Kitevéses temetkezésről akkor beszélünk, amikor a tetemet az élők közül eltávolítják, és az időjárásra bízzák. Példa erre a temetkezési módra az indiai párszik hallgatás tornyai (dakmák). Vallásuk szerint a holttest nem érintkezhet a tiszta elemnek számító földdel, tűzzel és vízzel. A hengeres magas fallal körülvett tornyokba helyezik a holttesteket, ahol a keselyük martalékává válnak (Mile,2000).

Balzsamozáskor a holttest konzerválása a cél, alapja az a hiedelem, hogy a lélek addig él, amíg a test épségben marad. Ez a szokás az ókorban volt kedvelt. (Seléndy,1972)
Napjainkban az elföldelés a legelterjedtebb temetkezési mód. A felnőtt sírok mérete 0,9×1,9 méter. A koporsót a sírban legalább 90 cm-es földrétegnek kell borítania, a sírok közti falvastagság 30-60 cm. Az egyszerű sírokon kívül temetnek még kriptákba, mauzóleumokba, panteonokba. A mauzóleum görög eredetű, nevét Mauzolosz halikarnasszoszi király síremléke után kapta. A panteon temetkezési célból épült, neve szintén görög eredetű. A Panteon a tizenkét olimpuszi istennek közös temploma volt.
Az első krematórium 1876-ban, Milánóban épült, bár már a bronzkorban alkalmazták a holttest elhamvasztását. Hazánkban az első krematórium 1951-ben kezdett működni Debrecenben, de már 1928-ban megépítették. A krematórium kemencéiben 1000-1200 Celsius fokon történik a hamvasztás, a holttest körülbelül két óra alatt válik hamuvá, amit urnába zárva átadnak a hozzátartozóknak. A hamvakkal teli urnát földbe temetik, vagy kolumbáriumba helyezik (Juhász, 1999).

Növények szerepe a magyarság temetkezési szokásaiban - Szakdolgozat; részlet.