Haláltánc XII.

- Egy idegennek, aki megmenthetne a Földi Kárhozattól -

(Spontán gondolat kitörések I.)

Üldözött vagyok egy lakatlan bolygón, örök Magányba száműztek;
végtelen szenvedésre, Kárhozatra, időtlen bolyongásra.
Egyedül kóborlok végtelen mezőkön millió programozott gép, ezernyi látszat-lény között.
Mind hamis, csak kettő valós; kettő, kik arra teremttettek, hogy engem gyötörjenek, engem sorvasszanak, lelkem húsz karommal szaggassák kínkeserves zajban.
Testük, mint az embereké olyan, de csak szájak, hatalmas szájak - mint roppant barlangok - bömbölnek fejük helyén, s feneketlen, rőt vulkánokká nyílnak rágalmakat szórva, fojtogató lávát okádva fröcsögnek egyre, hogy elnyeljenek engem.
Kiáltásra tátom számat, üvöltenék, de nincs egy fül, egy árva lélek, egyetlen lény, ki meghallaná.
Arcomba vájom körmeim, bőrömet cafatokban tépem, hajam csomókban szaggatom; de nem enyhül a fájdalom.
Magány, szenvedés és Kárhozat!
Nem bírom tovább!
Szabadíts meg, szabadíts meg, kérlek! Könyörülj rajtam!
Vigyél innen egy másik, jobb helyre, ahol boldogan élhetek, s ha itt az Idő, békében meghalok…

A hozzászóláshoz regisztráció és bejelentkezés szükséges!
2012. 12. 02. - 04:15 | © szerzőség: ismeretlen