Néha nem olyan nehéz egészen régi eseményeket sem belőni, kivált ha köthető mással. A The Mission 1990-es koncertje ilyen, mert Hussey-ék Budapest Sportcsarnokbeli koncertjének estjén dugult be emlékezetesen a főváros – az eseményt azóta Taxisblokádként emlegetik. Érintett engem is a történet, lévén soproni diákként nehezen szabadultam fel Pestre; szemfülesen a cimborámmal leléptünk kora reggel a Ciklámen Expresszel, egy órával rá zárolták a kollégiumot, senki sem utazhatott sehova, több ismerős The Mission jeggyel a zsebében lógathatta tramini fröccs mellett az órát a Gyógygödörben. De mi nem!
Akkor fehérre meszelt arccal, teljes harci díszben érkeztünk a helyszínre, a koncerten Hussey még hosszú rőzsével osztogatta a rózsákat a közönségnek. Vannak emlékek tehát az őskorból, de nem panaszkodhatunk az utána következő időkre sem, jó néhányszor volt látható még a The Mission vagy Hussey szólóban, elsősorban a NegativeArt invitálásának köszönhetően. Ennek a sorát gazdagítja a The Mission 25 éves jubileumi koncertje is az A38-on, melynek kuriozitása nem csak a kerek évszám, hanem az is, hogy eredeti felállásban (Wayne Hussey, Simon Hinkler, Craig Adams ott voltak az 1986-os alakulásnál) léptek színpadra (hozzáteszem, négy esztendeje Hussey már elköszönt egy búcsúturnén, de ezeket a dolgokat nem csak az Omega és tsai esetében, hanem az undergroundban is egyre kevésbé érdemes komolyan venni).
Gondolkodóba kellene esnem erősen, ha előzenekart választhatnék, az Amber Smith egy jó döntés volt a szervezők részéről, én ugyan a záró slágerre érkeztem, de ismerve a banda múltját és a hallottakat remek felvezető volt a show elé.
Az időutazás nem maradt el, a nyitó Beyond the Pale azonnal egyértelművé tette számomra, hogy remek koncertet hallhatunk, bár az emlékek kopnak, de Hussey hangja egyáltalán nem, azt ráadásként kiválóan kísérte az a hangzás, amit hitelesen a nagy öregek tudnak csak talán hozzátenni, a két gitáros azt nyújtotta, amit nagyon vártam, régi The Mission feeling járta be a termet, ami szépen megtelt: mintegy kétharmad ház biztosan volt a hajó gyomrában.
A Misszió zsebében három koncertnyi sláger is lapul, ebből számomra több kedvenc is helyet kapott ezúttal, egymás után sorakoztak is: Serpents Kiss, Garden of Delight, Severina, Butterfly on a Wheel, Wasteland… Ezek közé ékelődött be jó egyensúlyban a Wake, The Grip of Disease vagy a Crystal Ocean.
Már a koncert elején fura közjáték zavarta a közönséget, Craig Adams dühösen szólt be a biztonsági embernek – „miért olvas az?” – majd másnap az is kiderült, hogy a koksz sok volt emberünknek, a szervezők segítőjét meg is ütötte a backstage-ben… Ne harapj a kézbe, ami etet, mit is lehet ilyenre írni-mondani – inkább no comment.
Mindenestre ez az este számomra-számunkra nem erről szólt persze, a dark-wave rajongóinak egy igazi ünnep volt, tanútétele annak, hogy a műfaj nem halott, minőségi formában még mindig „helye van a placcon”. És nemcsak a nosztalgiázóknak…
Ezen gondolatok megerősítésére szolgált a hihetetlenül erős zárás: Blood Brother, Tower of Strenght…
Nem játszottuk meg magunkat,fenébe a tettetéssel
merészen kiáltottunk és szégyenletesen mondtuk
Hegyek és homok és tengerek,földek
Lecsendesítettük a szeleket
Újra felkeltünk,hogy megnyerjük a háborút
Hogy kormányozzuk és uraljuk szívünket a szárnyalásba
Magasaba tartott fejjel megérintettük az eget és megcsókoltuk egymást
Az örökké hűséges hold a te szerelmed "
Valovics Tímea fotói
- A hozzászóláshoz be kell jelentkezni
